|
Ne menj le, szép nap! Igazi nagy nyarunk úgyis csak emlék, és ha kihúnysz, a gyors esték már rögtön őt idézik, az öregen születő, irígy őszt. Ne menj le! Ami hátra van, oly kevés a boldogság, hogy már neki fájdalom nélkül örülni sem tudunk és mégis ez, az a kevés a kincsünk. Ezt, ezt szeretném menteni, nyujtani, a fény utolsó csókjait és velük az ifjuságot, melynek eddig sohase hittem az elmulását. Búcsúzni kell, de adj nekem, égi láng, adj hosszu búcsút, hogy ne legyen nehéz, ne legyen túlnehéz viselni, ami jön, a hideg éjszakát! Óh, szoktass a rosszhoz, sors! A tied vagyok, halálos alkony, de ha soká ragyogsz s minden hús útját járva lassan megkötöm én is a csöndes alkut: könnyebb lesz menni és beivott tüzed egy darabig még sírom is átsüti, ahogy az anyám teste fűtött, még mielőtt a világra jöttem. |