|
Reggel óta ülök a parton és nézem a hullámokat. Mint csendes őrült, szakadatlan fecseg a víz, nő és kicsap, aztán függönyként lezuhog a szirtről, ahol heverek, és rögtön új rohamra indul s játékát sohsem únja meg. Minden percben vagy tizenötször idehabzik a végtelen, sebezhetetlen ölelése ugrálva fut a köveken; mint az idő, oly óriás és oly puha az ereje, nézem és oly kicsi vagyok, hogy csak játszani tudok vele. Hát játsszunk tovább, moss körül, tenger, te hánykódó idő, lüktesd föl rám perceidet, örök-eleven temető; az óra reggelt és delet mér ki, tegnapot s holnapot: saját magadban ringva te az öröklétet mutatod. Játsszuk, öröklét, a halált! Szoktass a rosszhoz, játssz velem! Partodon már évezredek múltak el ép ily csendesen; múljék el ez az egy nap is, ez az egy ember, aki csak vendégnek jött most messziről és nézi hullámaidat. Játsszunk, élet, te óriás, örökkévaló őrület! Tolmács nélkül is értem én érthetetlen beszédedet: magamnak vendég, neked annyi, – neked még annyi sem vagyok… Egy őrült fecseg és a másik várja a lemenő napot. |