Egy raguzai leánderhez





5





10





15





20





25




30

Így, telten s dúsan, ahogy még soha
egy testvéred se láttam, büszke fa,
        így már tetszel! A derekad
mint a bükké, roskadva ringatod
habzó virágaidat s illatod
        szinte a tüdőmbe tapad.

Így már tetszel, most már tudom, ki vagy!
Eddig legfeljebb csak sajnáltalak,
        leánder, – satnyán, betegen
tengődsz mifelénk… Dézsába rakott
zöld gyász, tegnap még sívár udvarok
        sívár dísze voltál nekem,

ma meg nem győzök betelni veled
és símogatlak és lelkendezek,
        mintha testvér vagy legalább
ember volnál!… Be szép vagy, be erős,
egészséges!… Magam is szinte hős
        leszek a te példádon át

s szólok, némán (magamat biztatom):
– Persze Dél tűz rád, forrón s gazdagon,
        nem a fukar északi nap!… –
és hangosan: – Ugye, szép a világ
s csak meghamisít a szomoruság
        a mi hideg egünk alatt?

Ugye, hogy itt vagy, itt, a helyeden,
itt vagy igazi?!… – Egész életem
        izgatott szivemben dobog…
Nézlek, szép fa, megváltott gyötrelem,
s eltünődöm, hogy mit adtál nekem:
        reményt vagy magyarázatot?