Műhelytitok






5





10





15





20






25





30





35





40






45





50





55





60






65





70

Útálom a verset… Egész nap
pénzt kerestem, fáradt vagyok,
de agyam, mint a szív, tovább jár
és mindig új munkára fog:

lelki falánkság űzi folyton,
s bár rossz neki, hogy robotol,
úgy emészt engem s a világot,
mint táplálékát a gyomor.

Hiába hagyok abba mindent,
sétálni hiába megyek,
hiába fekszem le s kinálom
rossz testem a jó semminek:

míg vagyok, van valaki bennem,
aki akkor is néz s figyel,
mikor engem csak a felejtés
vagy már tán az sem érdekel.

Ma is így volt… Nem bírtam tovább,
de tovább látott a szemem, –
s özönlött a sok kép s az emlék,
zagyván, összefüggéstelen,

özönlött kivülről s belülről,
s nem akartam, de valami
mindig csak foglalkoztatott: a
perc és a töredékei

valamit mindig kitaláltak
valamiről, (hogy egyebet
ne mondjak, hát egy gyufaszálban
felgyujtották a hegyeket,

a havast, ahol három éve
jártam, s egy régi, gyűrt hajó-
jegyből, mely kabátom zsebében
zörgött, az egész ragyogó

nyári tengert körém öntötték
s így játszottak…) s hiába volt
a test tiltakozása, éber
agyam gépe úgy zakatolt,

minthogyha gyár volnék, vagy inkább
egy megőrült ingyen-mozi,
melynek pergését még az álom
se tudja megállítani.

Így volt ez ma, így tegnap, így van,
így van ez mindig énvelem,
a zűrzavar is kész, egész kép
az érzés műhelyeiben,

a pillanat is kész, örök kép,
ha él, mely fogja, a keret:
sokszor már-már alig hiszem, hogy
én írom a verseimet.

Vagy ezt én írtam?… Én csak ültem
a kávéházban, arra sem
volt már erőm, hogy hazamenjek, –
ott ültem, mondom, csendesen,

de azt nem tudtam kikerűlni,
hogy ne érezzem magamat
és kínomban firkálni kezdtem,
remélve, hogy így hamarabb

megtudom, mi fáj… Hát nem ez vagy
az az én bajom, de maga
az élet, az elrendelés, a
test meg a lélek alkata,

az, hogy a pénz sok gondja mellett
én mindig érzem magamat
és mindig fájok, mint akit vad
vitriolokba mártanak.

Költő vagyok: védtelen ember!
Mindig csupasz az idegem,
sohase tudok megpihenni
s már csak abban reménykedem,

hogy egyszer elromlik a műhely,
melyben gép s nyersanyag vagyok,
s úgy megszabadulok a verstől,
mint a testétől a halott.