|
„Na persze! Hogyha háztartásomat könnyel, sírással fedezni lehetne, ragyogó volna minden. Bőgni, azt tudsz! Csakhogy, fiacskám, nekem ruha, pénz kell, ékszer, cselédség: én ilyen vagyok, s minthogy se birtokot nem örököltem, sem ezüstbányát, abból kell megélnem, amit nyavalyás tisztelőim adnak. Itt-ott esztendeje, hogy veled élek, de mondhatom, meg is adtam az árát. Hajam, frizurám egész tönkrement, ennyi időn át még nyomát se látta a hennának; tarentoszi ruháim maradéka is kiment a divatból és csupa rongy, barátnőim előtt kisül miattuk a szemem. Te őrült, kuksoljak tovább az oldaladon? S miből éljek?… Bőgsz; majd abbahagyod! Ha, mint te, más sem adna soha semmit, felakaszthatnám magam. Érthetetlen rejtély előttem a sírásod. Ember, szeretsz, mondod, azt akarod, hogy én is becézzelek, s nem tudsz nélkülem élni: na hát akkor?!… Nincs valami ezüst kancsó a házatokban? Nincs anyádnak egy kis aranya, ékszere? Apádtól nem hozhatsz váltót? Ez több, mint a könny!… Na de hát nekem olyan a szerencsém, hogy siratóasszony a szeretőm: koszorúkat küld ajándékba, rózsát, mintha temetne, s azt üzengeti, hogy jajveszékelt egész éjszaka. Ha van, amit hozz, siess és ne bőgj; ha nincs, zokogj, de ne az én fülembe!” |