Vers és valóság

Közel az Erzsébet híd budai hídfőjénél volt randevúm. Az illető valamiért nem jött el. Ellenben havas jégeső szakadt a nyakamba. Vaktában menekültem előle, és egy kocsiskocsmába vetődtem be, azt hiszem, a Döbrentei utcában.[1] (Tehát tél vége lehetett.) Undok, de érdekes két szoba volt a söntésen kívül, az egyikben padkás kemence. Ott két férfi mulatott borral és cigánnyal. Mivel annyira átfáztam, bort és vacsorát rendeltem. Nálunk csupán csak bécsi szeletet lehet kapni, mondta a pincérlány. A meleg és az étel meg a bor kissé elzsongatott, elaltatott… A többi aztán úgy történt, ahogy a vers mondja. Lehet, hogy már évek óta divatban volt a „szőrös szájú kis cicá”-ról szóló sanzon,[2] én ott hallottam először, az ugrasztotta ki a szomorúbbik idegen férfiból a fájdalmat, amely egyszerre magamhoz térített. A nóta refrénjét nem tudtam pontosan, én állítottam össze valami effélét a strófák szükségletének megfelelően. – A költemény húsvétkor jelent meg a Pesti Naplóban.[3] A következő vasárnap nagy írótársaság volt nálam; egyszer csak jelenti a lány, hogy egy úr csengetett be és tisztelegni kíván, úgy hívják, hogy a Háromcsőrű Kacsa. Nem értettük a dolgot. Elébe mentem. Kiderült, hogy a kérdéses kocsma bérlője.[4] Elmondta, már bent a kollégáim előtt, hogy húga, aki a Háromcsőrű Kacsa pénztárosnője, húsvétvasárnap délelőtt a Duna-parton ült a Bristol Szálloda teraszán és napsütésben az újságokat lapozta, majd olvasni kezdte az én versemet. Egyszerre csak rémülten felfigyelt, mert a kezdőstrófában már szerepelt az ő kocsmájuk neve. „Jaj, mi lesz itt?” szívdobogva olvasta tovább, aztán megnyugodott, a lapot kitépte a nádkeretből, és taxin rohant haza. A Döbrentei utcában mutatta a verset a bátyjának, s az rögtön felismerte a nagy reklámértékét (amire nekem eszem ágában sem volt gondolni). Annál inkább, mert máris megszólalt náluk a telefon, és valaki aziránt érdeklődött, hogy lehet-e náluk vacsoraasztalt foglalni. S még aznap további telefonok, este pedig autós vendégek érkeztek ebbe a füstös, piszkos, büdös kocsmába: az emberek olyan jól akartak mulatni, úgy látszik, amilyen jó mulatást a vers ábrázol.

A kacsás ember mindezt sok színnel előadta, és az egész jelenvolt társaságot meghívta avatóünnepségre. Közben ugyanis rendes cigányt szerződtettek, majd szakácsot stb. Még később a helyiségeket tolnai pingálóasszonyok népiesre kifestették, és megindult a karrierjük: éjszakai látványosság, párizsi montmartre-i romantika és éjszakai IBUSZ-autóbuszok megállóhelye lett a Háromcsőrű Kacsából.[5] Az avatóünnepségre még Nagyklára adott főzési tanácsokat, hiszen annyira tájékozatlanok voltak, hogy a spárgának még akkor is levágták és eldobták a bimbait. A Napló-beli vers bekeretezve az egyik falon lógott, nagy vendégkönyv gyűjtötte a látogatók neveit. Nyárra már az udvaron zöld helyiségük is lett, és azt hiszem, nem volt író és művész, hogy meg ne fordult volna ott. Számtalan üdvözlőlapot láttam a Kacsa kosztjának és hangulatának magasztalásával külföldről a világ minden nyelvén, még a Csendes-óceánról is. Szóval én itt egy hatalmas közgazdasági fellendülést idéztem elő. Egy-két év múlva a dolgot még fokozta az, hogy volt szerkesztőtársam, Mihályfi Ernő, aki akkor a Nyolcórait szerkesztette, riportot írt erről a pesti nevezetességről, azzal a címmel, hogy: Egy vers csodát tesz.[6]

Hálásak is voltak nekünk a kacsások, Lócinak ajándékozott a férfi egy ötpengős fényképezőgépet és egy fél bokszkesztyűt. A tulajdonos ugyanis mellesleg bokszbajnok is volt. 943-ban vagy 44-ben aztán szerződési zavarok és talán a hozott zsidótörvények miatt az eredeti bérlők kikerültek az üzletből, s a Kacsa lassan elsorvadt. Karrierjét egy vers és a csodálatos cím okozta: képzeljetek egy kacsát, amelyik annyira szomjas, hogy csak három csőrrel tudja oltani a benne égő tüzet.[7] Az ostrom után a tulajdonos nővérével egyszer-kétszer még találkoztam, kávézója volt a Kultuszminisztérium mellett, és mint élete nagy romantikus korszakát emlegette a háromcsőrű hős időket.