Magyarázat

Kabdebó Lóránt: „Különbéke”

Ferencz Győző: A költő nem alkuszik

Kabdebó Lóránt
„Különbéke”
A húsvéti pillanat 1

Húsvéti vers: a világirodalomban ünnepi megszólalás, a betetőzés és egyben újat nyitás pillanata; annak a dialógusnak a misztériuma, amely a rossz és a jó határán, a legfájdalmasabb elkeseredés-magáramaradtság leírásában a megváltás-megújítás lehetőségét is felvillantja. Az Evangéliumok legdrámaibb pillanata, mely egyszerre a halál és pokolra szállás, valamint a megváltódás- feltámadás egymást kiegészítő-ellenpontozó jelenete. A világirodalomban ezt a végsőkig kiélezett dialógushelyzetet Goethe Faust-monológja reprezentálja: összegezve egy elképzelt pálya csúcsán az élet tapasztalatait és végiggondolva ellenében az öngyilkos halál kétségbeesését, hogy végül a harangok szava valami új élet reményét is beoltsa a vívódó lelkébe. Babits a magyar irodalomban már öntudatosan kapcsolódik a húsvéti vers e kettős, misztikus és kultúrtörténeti hagyományához az első világháború vérzivatara ellenében. Ha pedig a Különbéke című vers írása idejére tanítványból már maga is mesterré emelkedett költő, Szabó Lőrinc utóbb két évtizednyi távlatból arra emlékezik, hogy „közvetlenül húsvét előtt” keletkezett a költemény, ez rávilágít a hagyományba ágyazottság ez esetben is meglevő rejtett jelenlétére.
De hát milyen ünnepi vers lehet az olyan, amelyikben „egyszerűen 33 évnyi fejlődésem és mintegy 15 évnyi tapasztalatom sűrítése okádtatta ki belőlem ezt az undort”? Éppen ezáltal lesz húsvéti a vers: a húsvét véres ünnep, benne az ószövetségi rabság és megaláztatás emléke kapcsolódik az eredendő bűnt megváltó keresztáldozattal; és a fausti monológban is a Gonosz emeli fejét, hogy testet öltve megpróbálja megnyerni az ember elleni fogadását. Ez a Gonosz jelenik meg, egyre kiterjedtebb hatalmát felmutatva Szabó Lőrinc versében is. Inkább azt kérdezem: találok-e a vers szövetében olyan ellenkező tendenciát, amely – Illyés szavával – ezt a poklot húsvéti jelleggel „temperálja”.
Szabó Lőrinc versében a „meglett ember” képlete testesül meg, egy évvel József Attila Eszmélete előtt: ez a költemény is az emberi tudat megérését, ki- teljesedését írja le: az ember élete nem más, mint az önmaga számára ártalmas tapasztalatok fokozatos összegyűjtése-átélése. Igen ám, de ez nem lenne több és más, mint az 1926-os, fiatalkori kötetében, A sátán műremekeiben összeállított panaszlista, amely szuggesztív leírásaival valóban rangos költészet, de nem egyedülálló a társadalmi és történelmi igazságtalanságokat bemutató irodalomban.
Csakhogy Szabó Lőrinc mindezt már ifjúkorában sem valamilyen történelmi változás reményével kapcsolja össze. Inkább – Baudelaire vagy éppen Babits hatására is – egyfajta örökös-változtathatatlan rosszal köti egybe (A rossz virágai – A sátán műremekei). Ifjabb kori verseihez képest a változás annyi, hogy a korábban alkalmazott Marx-féle terminológia helyett világképe gondolati vázaként számára alkalmasabbat választ, Marx valahai ellenfelének, „az individualizmus cápájának”, Stirnernek világszemléletét építi költői világába. Azt magyarázza, hogy minden ember személyes sorsával maga nő bele a rossz szövevényébe, foglalja el helyét a „háború”-ban, amely ekkor, 1933-ban egyáltalán nem valamilyen szószerinti történelmi aktualitást jelent, hanem a költő által is hivatkozott Hérakleitosz-féle általánosító filozófiai megfogalmazásra utal: „minden dolog apja ... a háború”, és ezt utóbb, más filozófiai eredettel, de azonos belső következtetéssel keleti témájú versei is visszhangozzák.
A tudatban ez a rossz pedig úgy foglal fokozatosan helyet, hogy kiirt onnan minden „ideál”-t, reménykedést. Ha az emberben felnő egy rossz világ, egyre kevesebb reménye marad: azaz a felnőtté válás egyben a semmivel való szembesülést jelenti. Tapasztalataink teljessége: a semmi teljes átélése. Erről szól a vers narrációja. A történet a versben a gyermeki üres tudattól a „meglett férfi” semmivel telítődő világába vezet. És amikor a vers végén megkönnyebbülten a „gyerekeknek” adná át a terepet, szinte hallom a mester, Babits szavát, amellyel híres versét, Az örök folyosó címűt befejezi: „S megint élőiről”. És mindkettő mögött közös mesterüknek, Nietzschének szlogenné vált következtetését az „örök visszatérésről”.
Ugyanakkor a vers ezt az „örök visszatérésként” ismétlődő nevelődési folyamatot minden poétikai erejével kétségbe vonja. A cselekmény szintjén a jelen máris a tragédián túli pillanat: a „fütyörésző” túlélés leírása. A ritmus: a pattogó ötödfeles és kettős jambus váltakozása, és az enjambement, amely a szentenciamondás komorságát biztosítaná, ezúttal inkább a sorok formáltságát hangsúlyozva inkább dalolásra buzdít. A vers végére a sok e-betűs szóval szinte vihar utáni világosságúvá derűsödik a költemény. A záró sorban a két emelkedő ütem, feszes-pattogóról dalolóbbá válik: az utolsó jambus anapesztusra vált át (– / uu–), és ezt készíti elő rímhívója, ahol – én legalábbis úgy hallom – mintha az első jambus elhallgatna, az önmagával eltelt egyetlen hosszú szótag szinte tálcán kínálja a kecses anapesztust: „és nevetek” (– / uu–).
A költő tehát felfedezett valamilyen ellenpontot? Tudta ezt már a kezdet kezdetén, első kötetében, a Föld, erdő, isten címűben is. Ezt írja, éppen legkétségbeesettebb történelmi körképében: „csak a gyermek ártatlan szeme lát csillagot” (Súlyos felhők). Most kétszeresen emeli ezt az ellentétet versébe. Egyszer a vers történetében is benne van a nevelődés folyamata, ugyanakkor a vers jelenében is szembe állítja a felnőtt-lét „háborús”, bűnös világát és a gyermekek képviselte ártatlanságot.
Így kettős világban él: az elvesző „ideál” helyett a balekság és a bitangság tényeivel telítődik, a történelemben a semmi uralmát tapasztalja; ugyanakkor! – mint majd utóbb Pilinszky – magában hordozza a gyermeki ártatlanságot, a maga apokrif, szavakkal le nem írt, de a semmi ellenében mégis jelzett. mennyországát, a kilépést a senkiföldjére, ahol nem a mindennapi (természeti és történelmi) idő pokla tölti meg a tudatot, de ahonnan rálátással rendelkezi hét a teliöl, hiteles létezésére. Egyszerre és egybe látva a valahai és a visszanyerhető gyermeki létet: egy másik világot, amelyben vendégként szintén otthonosan létezhet. Mintha a kortárs Kosztolányi – közel egyidős – két verse szembesülne ebben az egy alkotásban, az Ének a semmiről és a Hajnali részegség.
Vajon van-e átjárás a vers két világa között? A kijelentései szerint hitét elvesztett költő ezúttal ünnepi szavakat mond ki: „de valamit a sors, úgy látszik akart velem:”. A vallásos hittel hasonlóképp meghasonlott Németh László; első regényében, az Emberi színjátékban hősével hasonló szavakat mondat ki, szintén az öngyilkosság gondolatának ellenében: „Tartogat engem az Isten valamire, ordított bele hirtelen, szinte rikácsolva az éjszakába. – Tartogat engem az én Istenem. S legott elszégyellte magát; ő nem is hisz Istenben. – Gyáva vagyok, sütötte magára; de azért úgy kotródott le a hídról, ahogy a szakadék partjáról kotródunk el, ha a ködből hirtelen elénk ásít.” Hasonlóképp keresik a vallásként vállalt hivatással (Németh László), illetve a gyermeki ártatlansággal (Szabó Lőrinc) ellenpontozott semmiben a „különbékét” A modus vivendit, a létezés elfogadását. A húsvéti dialógust.
Miért épp különbéke? Mert a Szabó Lőrinc-i eszmélet mindenkinek különb külön feladata. Ha semmilyen mozgalom nem hozhat változást, az embernek magának, önmagában kell szembenéznie létezése mikéntjével. Mint ahogy József Attila is az Eszmélet eredményeként ezt a személyes meghatározottságot teremti meg: „s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklők és hallgatok.” És miért különbéke. Mert – ha tiltakozva és tudomásul véve is, de – ellentéte a háborúnak. Illetőleg több annál. József Attila talán Bartókra vonatkoztatva, de mindenesetre kora legmagasabb művészeteszményét fogalmazva vetette papírra: „Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz.[onancia] nem egyéb megértett disszonanciánál.” Szerintem a Szabó Lőrinc-i különbéke – a megértett disszonancia.
A költemény ugyanakkor köteteimként és korszakjelölőként is adott egy, a mindennapi életben nagyon is félreérthető címkét a költő értelmezéséhez; a valódi háborúból kölcsönzött szó utóbb politikailag is újra divatba jött, maga a vers ugyanakkor a kevéssé értelmezettek között maradt. Kevesen emlékeztek arra, hogy a vers először a Pesti Napló 1933-as húsvéti számában jelent meg, majd ugyanez évben a Debrecenben közreadott Szabó Lőrinc Válogatott versei kötetben a Versek 1933-ból ciklus élén. Szabó Lőrinc nemzedéke ekkor van a csúcson, és legjobbjait még nem osztják meg különböző színezetű politikai szakítások és csatározások. A költő is ekkortól számít nemcsak nemzedéke, de a magyar líra legnagyobbjai közé. Utólag tekintve mit sem változtat egy vers olvasatán, hogy ekkor vagy már valóban „háborúban”, 1936-ban (gondoljunk az abesszin háborúra és Spanyolországra!), egy kötet zárásaként – annak címét is adva – szerepel először. De a történész szemében az eredeti keletkezési évszám inkább fogadtatja el a kései olvasó versértelmezését (a húsvéti jelleg belehallását), mint a kortársak aktualizáló belemagyarázását, akik egyre kevésbé akartak mást látni a versben (és a köteteimben), mint valamilyen aktuális, politikailag is értelmezhető történelmi-társadalmi kompromisszum hirdetését. Sokkal inkább a csúcsról tekint a költő az életre; a „különbéke” pedig Szabó Lőrinc esetében a tudat különböző tartományai közötti átjárás kulcsszava volt. Akkor is és minden időben.

*

Szabó Lőrinc költészetében ekkortól – talán Stirner hatására tudatosodva – azt vizsgálja: „ami van”. A jelent. Valóban csak széthull? Avagy lehet építeni erre a jelenre – minden széthullása ellenére? Az Egy álmai, az ego preferálása vajon lehetővé tesz egy olyan poétikai rend átgondolását, amely, a széthullást vállalva, mégis alakíthat annak ellenében egyfajta autentikus jelent? A Stirner által nyitó és záró mottóként kiválasztott Goethe-sor értelmében: „Ich hab’ Mein Sach’ auf Nichts gestellt.” („Mindenemet a Semmire építettem” – mint Fülep értelmezi magyarul, vagy ahogy a Stirner-kalauzolta pokoljárás végi Purgatóriumba átjutva, Szabó Lőrinc a maga nyelvére fordítja le, sajátjaként beleépítve versébe; „különbékét ezért kötöttem / a semmivel,”)? És amelyet két műfordító költővel kontrolláltattam, s mind Vas István, mind Tandori Dezső elfogadta feltételezésemet. „Úgy szállong a semmi benne, / mint valami: a világ / a táguló űrben lengve / jövőjének nekivág; [...] mindenség a semmiségbe’, / mint fordítva, bennem épp e / gondolat...”, illetőleg „A mindenséggel mérd magad” viszonyításába belefogva, mint azt költőtársa a „Költőnk és Kora” paradigmájaként gondolja át, és Ars poeticaként is hirdeti? És amelyet magam éppen e példamutató nagy ikerpár költészetére tekintve a dialogikus poétikai paradigma klasszicizálódásaként írok le.

Ferencz Győző
A költő alkuszik
Szabó Lőrinc: Különbéke[1] 

 

Katonapolitika

A különbéke katonapolitikai fogalom. Számos esete lehetséges. Különbekét köthet két vagy több hadviselő egy olyan háborúban, amelyben többen harcolnak egymás ellen. Két szemben álló szö­vetséges csoport egyik tagja is köthet különbékét a másik csoport­tal. Előfordulhat, hogy több fél visel hadat egy ellen (és fordítva), ilyenkor a szövetséges csoportból valamelyik hadviselő különbé­két köthet az egyedül harcoló féllel.

A különbéke azonban, és ez lényeges meghatározója, nem átállást jelent, hanem kilépést a harcból. A többiek tovább hadakoznak, de aki különbékét kötött, megtartóztatja magát a további harci cselekményektől.

A különbéke tehát kompromisszum. Valamilyen felismert érdek realizálódik benne, akár az erősebb fél kezdeményezi, amelynek mégiscsak előnyös több ellenfelét megosztani és számukat így csökkenteni; akár a vesztésre álló fél, amely időt akar nyerni, lélegzethez jutni, és nem kívánja az elkerülhetetlen vereség összes következményeit elszenvedni. Aki különbékét köt, azt szövetségesei, ha voltak, nem szokták kedvelni. Árulónak tartják.

A különbéke pillanatnyi egyensúlyt teremt, a különbéke a felfüggesztett idő: a veszély, a fenyegetettség nem szűnik meg: valahol, valamilyen színtéren tovább folytatódik a harc, mások vívják, de sohasem lehet kizárni a lehetőségét, hogy ismét eszkalálódik. Aki különbékét köt, nemcsak a szerződő félben nem bízhat meg feltétlenül, hanem jó oka van tartani korábbi szövetségeseitől is.

A különbéke korlátozott mozgásteret ad. Ezt azonban nagyon intenzíven kell kihasználni. Nem hadi készülődésre, azt többnyire az egyezmény megfelelő kitételei korlátozzák. Ha mégis arra, a tevékenységet álcázni kell más fedőtevékenységgel.

A különbéke taktikai lépés, alku az ellenséggel, gondosan mérlegelt előnyök fejében lemondás más előnyökről. Megalkuvás.

Mi köze lehet egy költőnek mindehhez? Abban az irodalmi ha­gyományban, ahol a költők Zrínyitől, Balassitól kezdve Csokonain, Petőfin át József Attiláig, Radnótiig alkatilag képtelenek vol­tak akár magánéleti, akár politikai megalkuvásra. Ahol Babits Mi­hály, akitől egykori tanítványa, Szabó Lőrinc a vers írásakor már elhidegült, azt írta: „Ne mondj le semmiről. Minden lemondás / egy kis halál/”[2]

Miféle verset lehet írni a különbékéről? Egyáltalán, kikkel és miért harcol, kikkel és miért egyezkedik Szabó Lőrinc?

 

Miféle megállapodás?

A kérdés egy részére egyértelműen választ ad a vers: „a semmivel” köt különbékét (61. sor). A szövegben számos kifejezés vonat­kozik harcra, háborúra. A 13. sorban feltűnik az „erőszak” mint az élet megváltoztatásának eszköze. Méghozzá elfogadható eszköze, mellérendelő választó viszonyba állítva a „szép szó”-val. Egyik lehetőség olyan, mint a másik, hiszen mindkettővel „a világon segíteni” (11–12. sor) akar a költő. A vers utolsó harmadában megszaporodnak a hadi utalások: „minden dolog apja valóban / a háború” (47- 48. sor), majd megtudjuk, hogy a költő „harctér”-nek tekinti az életét (52. sor), a 61. sorban különbékét köt, hogy nem sokkal később azt mondhassa, „a háborúban / verset írok” (67–68. sor).

Ugyanakkor ez az elemző eljárás nem volt méltányos: a vers címe és a kigyűjtött fogalmak ellenére nem a hadakozó (még csak nem is a hadakozásból visszavonult) költő alakja dominál. A Különbéke filozofikus költemény. Dinamikáját a gondolat, nem a cselekvés adja.

A költő azonfelül önmagával legalább annyira viaskodik, mint a világgal. A vers vitatkozó szenvedélye nem kifelé, nem a világ felé irányul. Már nem. A költőnek akadhattak szövetségesei („az élet, ha sokan akarjuk, / megváltozik”, mondja a 15–16. sorban), de érvelése nem őket, egykori társait kívánja meggyőzni. Vajon azért, mert nincs miért meggyőznie őket? O csalódott bennük előbb? A kilencedik-tizedik versszak balekja és álhőse, a magát érdek szerint áruba bocsátó ész mintha ilyen csalódásokra utalna. Nincs miért mentegetőznie, főleg, ha meggondoljuk, hogy semmiféle érdeket, előnyt nem képes megnevezni. Rosszhiszeműség lenne arra gondolni, hogy elhallgat valamit. Különbékéjéről a tizenöt-tizenhatodik versszakban azt mondja, indoklásképp,

„[...] valamit a sors, úgy látszik,
                     akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
                    türelmesen:

különbékét ezért kötöttem
                    a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
                    csinálni kell”

Meg sem érdemes kérdezni, miféle előnye származhat abból valakinek, hogy a semmivel köt különbékét. Az idézet kereken megmondja, hogy az égvilágon semmiféle célja nincs, s bár a sors tudja, mit akar kezdeni vele, ő a legkevésbé sem tud mit kezdeni a sorsával: jobb híján teszi a dolgát. A költő nem elég, hogy kompromisszumot köt, ráadásul a semmiért köti. Ügyes csere: és még ő mer beszélni a balekról: nem kap sem vagyont, jó életkörülményeket, sem magas hivatali állást, hírt, rangot. Eladja magát egy-két nyugodt, derűs pillanatért. Ez a megállapodás? Valóban csak megállapodni akar? Hát itt tartunk? Legalább nihilista lenne, anarchista, legalább abszintot inna. Szép kis filozófiai vers, gondolhatja az olvasó.

A költő sajátos érvelése önmagának és mindenkinek szól. Bejelenti a különbéke tényét, és a bejelentés során elmondja, hogyan jutott a békekötés gondolatára. Szabó Lőrinc-esen dísztelen okfej­tés, felfokozott érzelmeket csakis a mondatszerkezetek retorikája hordoz. Ha ebből magyarázkodást vélünk kihallani, ha a tónus talán mégsem olyan magabiztos, mint maga a tény, amit közöl, azt a szövegből igen körülményes lenne, ha nem lehetetlen, bizonyítani.

 

Versbeszéd: a látható grammatikai váz 

Szabó Lőrinc a harmincas években tette közzé azt a két verses­kötetét, amely életművéből csúcsként magasodik ki. A Te meg a világ 1932-ben, a Különbéke 1936-ban jelent meg. Később más csúcsokat is meghódított, de ez az első – kettős – csúcs a harmin­cas évek szokatlanul magas vonulatából is kiemelkedik, Babits, Kosztolányi, József Attila ekkori teljesítményével van egy szinten. Hatásában pedig szinte felmérhetetlen: a versbeszédnek olyan új irányt adott, ami nagyon termékeny területekre vezetett. Bizonyos leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy Petőfi, Ady, József Attila költészete nem folytatható, csak epigonizmussal. Nyelvhasznála­tuk olyan mértékig függ egyéni kép-, fogalom- és formakezelésük­től, hogy az nem választható szét. Aki művészetük egyik oldalát eltanulja, óhatatlanul a másikat is utánozza. Ebből a szemszögből tekintve nem újítók, hanem betetőzök. Arany, Babits, Szabó Lőrinc, miközben ők is könnyen epigonizálhatók, a lírai megszólalás olyan formáit dolgozták ki, amelyeket sokféleképpen, gazdagon tovább lehetett fejleszteni, több irányba is. Ebből a szempontból a versbeszéd megújítói.

Szabó Lőrinc maga is úgy érezte, a harmincas évek elejére találta meg saját, eltéveszthetetlenül egyéni hangját. Előtte sok divatos, szervetlen modernség került verseibe, elsősorban expresszionista elemek. A Te meg a világ hangját, stílusát a klasszicizálódás jellemzi, és ezt megőrizte, ehhez a megtalált hanghoz ragaszkodott egész további pályáján.

Költői beszédmódját szándékolt prózaiság jellemzi. A félreértések elkerülése végett: ennek nincs köze a prózavers és a szabad vers formai kérdéséhez. Vagy ha mégis, csak közvetve. Szabó Lőrinc a Te meg a világ-gal kezdődően lényegében nem ír szabad verset: a kötött formát lazítja különböző mértékben. Ugyanakkor nyelvhasználatát mégsem lehet mereven elválasztani prozódiájától. Rába György árnyalt elemzésben mutatta ki, hogyan hatott a költő nyelvszemléletére Bertrand Russell angol filozófus felfogása: „Russell a dolgoknak leírásból (description) származó ismeretéhez szüksé­gesnek mondja, hogy szavainknak egy meghatározott értelmet tulajdonít­sunk, azaz szemantikai felfogása az egyjelentésű, klasszikus jelentésrend­szerre épül.” Ebből következik, hogy „Szabó Lőrinc szókincse puritán, legtöbbször mellőzi a költői képet, és fogalmi látással, a logika világosságával elemzi a szituációt [...] Ez a nyelv szikár, lényegre törő,  – nem teremnek benne stílusvirágok.”[3] A logikai világosságra való törekvésből ered Szabó Lőrinc stílusának másik fő jellemvonása: a grammatikai szavak és elemek magyar versben korábban sosem látott fontos szerephez jutnak: „[...] a kötő- és határozószók elburjánzása a természe­tesség hatását kelti, élőbeszédszerű, fogalmi elhelyezésük ugyanakkor szün­telenül viszonylatokra, kapcsolatokra, összefüggésekre irányítja a figyelmet, tehát a megismerés russelli modelljére. Az élőbeszéd hatását erősítik a sűrű enjambement-ok. Éles változatuk főnevet szakít el névelőjétől, ezáltal a névelő nyomatéka feltűnő, s így megint csak az összefüggések költészetének egy láncszeme.”[4]

A Különbéké-ből az enjambement-oknak szép példányait preparálhatjuk ki. Négy esetben fordul elő, hogy összetett mondat új tagmondatának kötőszava sorvégi helyzetben áll: „Ha tudtam volna régen, amit/ma már tudok” (1–2. sor), „látom, sokkal több a mocsok, mint /az ifjúkor [/sejteni bírta volna]” (29–31. sor), „a balek azért balek, mert / mást nem tehet” (35-36. sor) és „ezért van, hogy csinálom, amit / csinálni kell” (63–64. sor). Logikai-szemantikai szerepének teljes fontossá­gával ugrik az olvasó szeme elé a sor végén a viszonyjelölő szó. Az már nyilván csak biztos kezű retorikai szerkesztés öntudatlan gyakorlatának köszönhető, hogy a négy éles metszés milyen ará­nyosan helyezkedik el a vers nyitó, kifejtő és záró részében.

A viszony-, tehát nem fogalomjelölő szavak hatalmas mennyisége szöges ellentétben áll mindazzal, amire a költők általában törekedni szoktak. Hiszen a költő, amikor anyagát versbe sűríti, épp ezeket igyekszik elhagyni, szövegét gondosan összeválogatott fo­galomjelölő szavakkal rakja tele: ha dekoratív kíván lenni, díszítő mellékneveket, határozószókat zsúfol össze, ha szárazabb, fogal­mibb, főneveket, s ha mozgalmas-megjelenítő, igéket. De a viszonyjelölő, grammatikai szavak inkább afféle szükséges rosszként foglalták a helyet. Szabó Lőrinc fölfedezte őket, polgárjogot adott nekik, sőt, stílusának alapjává tette őket.

Több tényező is erre ösztönözte. Önelemző, önmegfigyelő hajlama mindenképpen. Az élet tényeinek statikus ábrázolásával nem sokat vesződött, miután ifjúkori lírájában hamar megmutat­kozott, hogy a világból a schopenhaueri akaratok egymásnak fe­szülését érzékeli. Amikor látszólag eseményt vagy jelenségeket ír le, akkor is, ahogyan Kabdebó Lóránt megfigyeli: „[...] az időpillanat történéstartalmát nem az időbeli linearitásában mutatja fel, hanem a róla szerzett érzéki adatok tudatbeli feldolgozását mutatja be a jelek rendszeréjiek segítségével.”[5] A világ viszonyrendszerét a nyelv viszonyjelölő elemeivel képezi le. Nyelvfilozófiai kételyeket nem fogalmaz meg té­telesen versben, a versírást nem tartja eleve lehetetlen vállalkozás­nak, sőt, „Legfőbb költői ambíciója, hogy ihletét olyan folytonossá tegye, mint életét.”[6] A lázadó szellemű költő keserűen ismeri fel, hogy a világ átláthatatlan, de ezt a felismerését még képes tagolt nyelvi közlésbe foglalni:

„s én már azt hiszem, bár tagadjuk,
barátaim, hogy sohse tudjuk
meg egymásról az igazat,”

mondja Igazság?[7] című versében. Radikálisabb álláspontra he­lyezkedik a Dsuang Dszi álma című versében: „egyre bizonytalanabb vagyok, // és most már azt hiszem, hogy nincs igaza”[8]. Élete végén, a Tücsökzene 280. számú, Vigasz alcímű darabjában azt a köztes változatot találhatjuk, hogy „Igazság, te sem ismered magad!”[9]

Az emberi kapcsolatok és a megismerhetőség viszonylagossá­gát nyelvileg a grammatikai mobil váz közvetíti. A Különbéke című vers címével együtt kétszázötvenkét szóból áll, ebből százharminchat viszonyjelölő szó, ami a szöveg 53,75 százaléka. (Átfogó statisztikai bizonyítékot nem kívánva szolgáltatni, csak érdekességképp felvillantva az adatot: a nemzedéktárs József Attila nagyjából azonos hosszúságú, Elégia című, 1933-ban írt ver­sének kétszázhatvanhárom szava közül kilencvenhárom viszony­jelölő, ami a teljes szómennyiségnek mindössze 35,36 százaléka.)

A nyelvtani váz láthatóvá válása miatt érezni Szabó Lőrinc verseit olyan kopárnak, költőietlennek. A jellegzetes Szabó Lőrinc- vers olyan hatást kelt, mint azok az épületek, amelyekben az épí­tész látni engedi a tartóelemeket, a szerkezeti vázat.

 

Metrika

Persze ha szövegeit szétfolyatta volna szélesen hömpölygő szabad verssé, a feszültség jó része elveszett volna. Mert ezek a költőietlen szövegek nagyon is költőiek másfelől: izzanak a belső feszültségtől. Szabó Lőrinc boncnoki szenvedéllyel kutatta az igazságot. Hallatlanul szorosra húzta a nyelvi szerkezet csavarjait. A prozódiai, metrikai szabályosság erős abroncsként tartja össze a versszöveget.

Szabó Lőrinc jambuskezelése megújította a magyar líra verselési gyakorlatát. Természetesen tovább lazítva a kötöttségeket, de nem úgy, ahogyan előtte Ady Endre. Ady a kötött forma látszatát megőrizve szétzúzta az időmértéket és hangsúlyos ritmust játszott alá, szinte saját lélegzetének ritmusát kottázva versbe. Megtanulható ez is, csak éppen kizárólag Ady-verseket lehet úgy írni, mint írtak is, annyian, jó fülű költők: köztük József Attila, Szabó Lőrinc is. Az ő érett lírája megőrizte a jambusvers formai keretét. Az emelkedő végű sor páros, az ereszkedő végű páratlan számú szó­tagból áll. De a kifeszített kereten belül minden mást porrá zúzott. Bármiféle szótag állhat bármiféle pozícióban, csak a sorvégi tiszta verslábra ügyel. És mégis, lüktet a szöveg, mégis, hibátlanul rossz a ritmikája.

„Ha tudtam volna régen, amit
∪ —/— —/∪ ∪/ ∪ —/∪ ∪ ∪/
ma már tudok
∪ —/∪ ∪/
ha tudtam volna, hogy az élet
∪ —/— —/∪ ∪/ ∪ —/∪
milyen mocsok”
∪ —/∪ ∪/ 

– első pillantásra belátható, hogy ezek nem tiszta jambusok. Metrikailag rögtön az első sor kérdéses. A versszakok ugyanis ötöd- feles és kettes jambusi sorokból épülnek fel. Az ereszkedő és emelkedő sorvégek ellentéte mindenütt érvényesül, kivéve az 1. és a 63. sort. Itt mindkétszer az „amit” szóra végződik a sor: „— ∪” helyett „∪ ∪”-re. Vagy a szótagszám több eggyel a kelleténél: ebben az esetben ugrik a ritmus, ciklikus anapesztus áll az utolsó jambus helyén, jambust helyettesítő anapesztus (pontosabban anapesztusi értékű sorvégi tribrachisz); vagy pedig – és ez a valószínűbb, hiszen ez töri meg kevésbé az ereszkedő sorvégek mene­tét – a magyar szóhangsúly nyomatéka helyettesíti a hosszú szótagot: „amit”. Ha a szótagszámmal olykor lazán bánik is a költő, bármilyen környezetben toldjon be többletszótagot, mindig vigyáz rá – és ez a titka -, hogy az rövid legyen. A versben még egy helyen fordul elő hasonló metrikai kétértelműség, az utolsó sorban: „a gyerekeket” csupa rövid szótagból álló sor (∪ ∪ ∪ ∪ ∪), amely a korábbi sorok gyakorlatának megfelelően két lábra bomlik, a szókezdő szótag nyomatékát figyelembe véve így: (∪ ∪ / ∪ ∪ ∪.[10] Az idézett strófa 2. és 4. sorának a „tudok” és „mocsok” szava pyrrichius, ám ez nem szabálytalanság: a sorvégi rövid szótag a leíró verstanok és a fülünk szerint is hosszú értékű lehet, a teljes láb így jambus. 

 

A versmondat

Ebbe a keretként megtartott metrikai képletbe tördeli bele a hagyományos poétikai-stilisztikai eszközöktől megcsupaszított mondatait. Versmondatai általában és itt is változatosak: hosszabb-rövidebb mondatok követik egymást, az érvelés, a szenvedély feszültségének dinamikáját követve. Ebben a versben a mondatok sorvégen (versszakvégen) érnek véget. Ennek szabályos harmóniáját ellensúlyozza, hogy a tagmondatokat viszont gyak­ran éles soráthajlások törik meg, továbbá a mondatok egyetlen kivételtől eltekintve több strófán kígyóznak keresztül.

Közelebbről megvizsgálva: a mondatok elrendezése szabályos­ságot mutat. Három viszonylag rövidebb, egyenként kétstrófás mondatot követ egy hosszú, hét versszakon átívelő mondat. Ennek nagy lélegzetvételét egy egy versszakos mondat követi, majd a verset az utolsó négy versszakból álló mondat zárja le. A mondathosszúság eszerint világosan osztja a verset három része: (1.) a rövid mondatok bevezetik a témát (első-második, harmadik-ne­gyedik, ötödik-hatodik versszakok), amit (2.) a középrész egyetlen lendülettel részletez és bont ki (hetedik-tizenharmadik versszak), (3.) a visszafogás után (tizennegyedik versszak) pedig következik a zárlat (tizenötödik-tizennyolcadik versszak).

 

A statikus szerkezet

A költemény tematikai és motivikus szerkezetének vizsgálata alátámasztja a fenti formai vázat: a vers három arányosan megkonstruált részre tagolódik. Feltűnő például, és a szerkezeti tagolás­hoz jó kiindulópontot kínál, hogy az első két versszak motívuma -

„Ha tudtam volna régen, amit
                    ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
                    milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az utcán
                    ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
                    volna magam.

– megismétlődik a tizennegyedik versszakban:

Ha egyszerre tudok meg mindent,
                    hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
                    volna magam.”

A költő a két versszakot egybe gyúrta: az első két versszak a vers felütése, a tizennegyedik az összefoglalás és a továbblépés, a megoldás kezdete. Nem ismétli meg, mit tud, „hogy az élet / milyen mocsok” (3–4. sor), csak utal arra, „hogy itt mi van” (54. sor). Elég ennyi, hiszen az egész középrész épp ezt fejti ki.

A szerkezet deduktív logikai formán alapul.

(1.) Rögtön az első versszak közli a költő ítéletét, annak az ítéletalkotó gondolatfolyamatnak a végeredményét – hogy tudniillik az élet „mocsok” -, amit csak ezután reprodukál. (Nem sok feszültséget remélhetünk a gondolkodás folyamatát illetően, ha már az elején tudjuk a végeredményt.)

(2.) A középrész ebből következőleg maga a tétel kifejtése, a bizonyítás, az érvek felsorakoztatása: mivel igazolja a költő előlegzett véleményét. Törvényszerűen felsorolásból áll: mellérendelő nyelvi-logikai szerkezetben újabb és újabb bizonyítékokat közöl.

(3.) Ezt követi az ítélet megismétlése és a lezárás.

Klasszikus retorikai szerkesztésmód. De hogyan lehet a feszültséget fokozni, ha a költő eleve lemond a feszültségkeltés elemi formájáról, a késleltetésről? Hiszen kezdhette volna a tizennegyedik versszak sejtetésével, félig kimondott állításával, hogy majd az érvelésben előrehaladva kellő időben levonja a következtetést, mintegy csattanóként vágva az olvasó arcába az élet mocskát.

Szabó Lőrinc nem ezt a dramatizált formát választotta, hogy nyilvánosan bejelentse, különbékét kötött. Igen egyszerű lélektani magyarázat erre, hogy a különbéke a harc vége. A dráma vége. A feszültség feloldása. Ha van feszültség, további dráma, az máshol van, más formát ölt. A vers nem azt kívánja elsősorban közölni, hogy az élet mocsok, hanem hogy a költő kibékült ezzel a ténnyel.

Másik oka a vers kötetbeli funkciója lehet.

 

Szembenállás és békekötés

Ez a vers egy hosszú időszakot és költőileg fontos korszakot zár le Szabó Lőrinc pályáján A Te meg a világ és a Különbéke két nagy gonddal kötet egésszé komponált könyv. Szabó Lőrinc költészetének egész korábbi problematikáját magasabb szinten megismétlik és egyben megoldást is kínálnak, sőt, a további utat is kije­lölik.

Már puszta címükben hordozzák dichotomikus megközelítésük lehetőségét.

A Te meg a világ a szembenállás kötete: a lázadó költő nekifeszül a világnak, küzd vele, keresi benne helyét, lehetőségét akarata érvényesítésére. Próbálja filozófiailag is feldolgozni és megérteni, hogy az eredeti, világgal való meghasadásból fakadó kettősség hogyan vezet a személyiség csonkulásához, lefokozásához, megszűnéséhez. Idézetek sorával lehet a viaskodás – a világgal és önmagával való viaskodás – állomásait jelezni. Az Egy álmai például konstatálja a helyzet kétségbeejtő voltát –

„Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás” 

– de még csak tervezi, hogy „ideje volna végre már / megszöknöm közületek”. Viszont programszerűen megfogalmazza a visszavonulás stratégiáját:

„Tengerbe, magunkba, vissza! csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!”[11]

Ez, mint látható, nincs szöges ellentétben a Különbéké-vel: előlegzi az alkut. A kötetben számos cím a szembenállásra utal: Menekülni, A test védekezik, Semmiért egészen, A homlokodtól fölfelé. Az élet minden szintjét kínzó ellentétek közt vergődve éli meg, számos versében lázadva korlátozottsága ellen. „Mindig egy testbe zárva lenni? /Mindig csak én? Sohase más? / Sehol igazi változás?” – írja Börtönök című versében,[12] Egyszerre mindenféle című versében pedig így kiált fel:

„Se szomjan halni, se betelni:
be fáj, hogy nem vagyok halott,
s hogyha már élek, nem tudok
egyszerre mindenféle lenni!”[13]

A Különbéke című kötetben belátja, hogy a helyzetét nem áll módjában megváltoztatni. Saját maga megváltásának lehetősége a békekötés: menteni, ami menthető, visszavonulással és úgy, hogy a töredékben felismeri a teljességet. A Dsuang Dszi álmá-ban megkérdőjelezi a valóság valódiságát, a kötetnyitó Nincs idő című versben pedig minden tudásának, tapasztalatának értelmét kétségbe vonva azt mondja,      „[...]már örülök, ha beszélő / szívemről elfeled­kezem”.[14]

Másfelől azonban a képlet nem ilyen egyszerű: ahogy a Te meg a világ számos pontján megköti már a különbékét, képes a pillanatnyi csodát észrevenni, mint a kora nyári madárdalban (Hajnali rigók) vagy egy pohár tiszta víz látványában (Egy pohár víz). És hasonlóképp, a Különbéke verseit továbbra is feszíti a gyötrő kettősség. A Nincs idő lemondásának előzménye például az, hogy „a világ / nem tart el a verseimért”,[15] az Igazság? kérdőjeles címe nyug­talanító megoldatlanságot sugall, csakúgy, mint a narratív Nagyanyám története, amelyben örökre megfejthetetlen marad, miért rágalmazta meg a kisfiút saját nagyanyja azzal, hogy ollóval ki akarta szúrni a szemét. És vajon a Gyomrok című vers emésztésnyi harmóniája tartós belső békére ad-e reményt?

A két kötet együtt rajzolja meg azt a gondolkodási folyamatot, amely a pályaív egészét tekintve a Kalibán (1923), A sátán műremekei (1926) lázadásával indult és a Harc az ünnepért (1938), az Összes versek (1960) Valami szép című ciklusával zárult: a lázadástól a megbékélésig húzódik ez az ív, de a megbékélés mindig időleges és mindig magában hordozza a konfliktus előzményét és az új konfliktus lehetőségét.

A Te meg a világ és a Különbéke ennek a nagyobb ívnek a magaslatán helyezkedik el, a vers maga pedig összegzi a gondolati folyamatot. Szabó Lőrinc életműépítési tudatosságára jellemző, hogy 1943-as Összes versek című gyűjteményes kötetének kiadásakor a Te meg a világ előtti verseit alaposan átdolgozta, s ha nem is mindig sikeresen, stilárisan és gondolatilag az életmű egészéhez illesztette őket. Később pedig, a magyar líratörténet páratlan vállalkozásaként a teljes ívet megkétszerezte Tücsökzene (1947) című hatalmas ciklusában, ahol még egyszer mindent újra elmond, immár a visszatekintés reflexiójával.

 

A második Különbéke

A Különbéke kései, azonos című feldolgozása a Tücsökzené-ben így szól:

„Ördögöt angyal, a gonoszokat
gyűlöltem előbb, a gazdagokat;
aztán mindenkit. Megútáltam és
megvetettem az embert, az egész
földi förtelmet, s álmot, hiteket,
igazságot, a hiú képzelet
szépelgéseit, a bérenc agyakat,
a bölcs s buta magyarázatokat,
tömeget, egyént. Aztán az idő
és a közöny, a fertőtlenítő,
lefojtotta öngyilkos lázamat:
harminchárom évnyi tapasztalat
után mint vigasztalan harcteret
jártam a mocskos, leprás életet:
Különbékém, keserű remete,
vállat vont és dolgozott: semmi se
vonzotta már, csak a kivételek
és – mint végső remény – a gyermekek.”[16]

Ez a szöveg az eredeti versnek a szenvedélyes érveléstől is megfosztott váza. Nincs benne az akkori érzelmi töltés: húsz évvel később keletkezett. Formája a Tücsökzene többi versének tömbszerű ötös jambusi passzusa. A szövegnek paradox belső feszültséget ad a totális alulstilizáltság. A legfőbb stiláris eszköz ennek megfelelően a defláció. A szöveg teljesen leeresztett hatást kelt, feszültséget az elvárás és megvalósulás ellentéte ad. Veszélyes vállalkozás, de a Tücsökzene általában ezzel dolgozik, és sikerrel. A defláció szép példája, ahogy a korábbi szöveg pompás és kifinomult rímét, „förtelmeit – fertőtlenít” (22. és 24. sor) nem rímelő alakban, szétválasztva helyezi el a második vers 5. és 10. sorában.

A költő szabadon keverve megismétli az összes kulcsszót és poétikailag kiemelt szerepű kifejezést. Kulcsszó a „különbéke” mellett a „harminchárom év”, „mocsok” („lepra”); „harctér” („háború”); „élet” („sors”); „hit” („álom”); „gyerek”. Poétikailag telített például a „förtelem” és „fertőtlenít” párosa, valamint az „undor”, ami itt több szinonimára bomlik: „gyűlöl”, „utál”, „megvet”. Figyelemre méltó a verseket záró szó alakváltozatának különbsége. A korábbi „gyerek” alakot itt a hangtanilag lágyabb, ám hivatalosabb „gyermek” váltja fel.

Mindebből két következtetés adódik. Először, a második vers az „undor” kifejezésének megsokszorozásával és a „gyermek” motívum érzelmi lágyításával az élmény mögötti ellentétes érzelmeket kontúrozza. Az egykori láz kései felidézése a letisztult érzelmet jeleníti meg. Vagy inkább rejti el: hiszen mindez csak az első szö­veggel összevetve érvényes, önmagában a Tücsökzene darabja távolságtartóan száraz. Vagyis, másodszor, ennek visszfényében olvasva az első Különbéké-t, még szembetűnőbb annak nyugtalansága, intellektuális szenvedélye, érvelésének hevessége. Belső békétlensége.

 

A működő szerkezet

Hogy a költő hajlamai ellenére különbékét kössön, hatalmas érzelmi erőfeszítéssel járt. Ez az érzelmi energia feszíti a vers reto­rikai szerkezetét. A labilitást a sokszoros biztosítással kimerevített konstrukció ellensúlyozza. Szabó Lőrinc nagyon feszesre húzta az érvelés ívét.

Lineárisan haladva a következők történnek a versben.

(1.) A szerkezet két pillére az első-második és a tizennegyedik versszak. Kétszer fut neki, hogy elmondja életfilozófiáját. Bármilyen tréfás formában, szinte köznyelvi szólásként vesse föl, mégis­ csak az öngyilkosság gondolatából indul ki. Az élet annyira elviselhetetlen, hogy az egyetlen megváltás a halál. Az önkéntes halált azonban a lassú tanulási folyamat késlelteti: a remények lassan mállanak szét, a tapasztalatok lassan halmozódnak az elviselhetetlenség pereméig. Ezért élünk és ezért nem pusztítjuk el magunkat jókor, állítja a költemény.

A vers grammatikai ideje mindkét alkalommal jelen. A költő a jelen pillanatban beszél, a felgyűlt tapasztalat, tudás birtokában. Az első-második versszakban ezt a jelent a múlttal hasonlítja össze. A nyitásból – „Ha tudtam volna régen” (1. sor) – értelemszerűen következik, hogy „Régen [...] azt hittem” (3. és 5. sor). Miről szól ez a múlt, miféle hitet szegez szembe a jelen tudása borzalmával?

A harmadik-negyedik versszakban számos pozitív érzelmi tar­talmú kifejezést találunk: a költő, az „álmok tékozló fia” (9–10. sor) érzékeli, hogy a világ nem olyan, mint ideáljaiban volt, de „azt hit­te” (kétszer is, 11. és 13. sor), hogy lehet rajta „segíteni” (12. sor), és hogy az „élet [...] megváltozik” (15–16. sor). Sőt, mi több, az individuális költő a kollektivitásban hitt: „ha sokan akarjuk” (15. sor). Az ifjúkor lelkes önbizalma eszközökben sem válogat: „szép szó vagy erőszak ér valamit” (13–14. sor). Eleve, a dolgoknak értéke van eszerint.

Az ötödik-hatodik versszak visszatér a jelenbe, hogy ezt az ifjúkori illúziót szembesítse vele: „Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, / fiatalon”. Keresetlen szavak. A vers tonalitása ennél a sornál megváltozik: hirtelen mélyebb regiszterből hördül fel a döbbent felismerés hangja. Vélhetnénk, hogy továbbra is az ifjúkor distinkciókra kevéssé hajlamos módján most majd csalódásában minden lehetőséget elutasít. Az ötödik versszak közepén a „de” ellentétes kötőszó vezeti be a fordulatot: miért és hogyan lehet mégis kibírni a kibírhatatlant. Szintaktikailag ebből fejlődik tovább a hatodik versszak, amely látszólag csak azt ismétli meg, amivel az előző versszak zárul, hogy „egyre csökken / az undorom” (19–20. sor), de az ismétlés során összeszikráztatja „az évek /fortéiméit” (21–22. sor) azzal, hogy „a közöny már/fertőtlenít” (23–24. sor), ezúttal a költői hangtan eszközeivel érvelve. Szenny és sterilitás jut összhangba ebben a rímpárban, sőt, válik érdekessé. A költő nem általában közönyös, szelektív közönye arra szolgál, hogy a számára lényeges dolgokra figyelhessen. A költemény első részének belső íve így a fölismeréstől, hogy az élet „mocsok”, odáig húzódik, hogy „förtelmeit” mégis ki lehet bírni, mert van, ami „fertőtlenít”. Amíg ide eljut, a múltat és jelent folyamatosan szembeállítja egymással: előbb az első két versszakon belül, majd az ellentétet kibontva a harmadik­negyedik versszak múltképét az ötödik-hatodik versszak jelenképével.

(2.) A hetedik versszakkal kezdődik az érvelés. „Mert”, indul a strófa, és ahogy az előző versszak az undor csökkenésének témáját részletezte, úgy ez most a közöny okát adja: „Mert fátylát sorra dobta minden, / egymásután” (25–26. sor). Ez a versszak váratlanul poétikusnak tűnhet a fátyol metaforája miatt. Mint metafora persze semmiben sem különbözik a harctér vagy lepratábor képeitől, csupán más értéktartományból merít. Valójában nem saját lele­mény a költői kép, hanem allúzió.

A középrész kezdetén Szabó Lőrinc ezzel a két sorral Arthur Schopenhauer filozófiájára utal. Schopenhauer A világ mint akarat és képzet[17] (Die Welt als Wille und Vorstellung) című nagy munkájában sokszor hivatkozik Maya fátylára: Schopenhauer maga is utal a hindu brahmanizmus, majd buddhizmus könyveiben, a Kr. e. 1000 körüli Védák-ban és a valamivel későbbi Upanishadok-ban szereplő fogalomra. A Maya univerzális erő, amely a hindu filozófia fejlődése során többféle értelmet kapott, de valamennyi szent szövegben az én jelenségformája és a transzcendens abszolútum közötti viszonnyal kapcsolatos. Schopenhauernál, mint a nyugati filozófiákban általában, a jelenségvilág illuzórikus voltát fejezi ki, a platóni filozófia barlanghasonlatának keleti megfelelőjeként. A Maya fátyla a megtévesztés fátyla, ez takarja el a halandók szeme elől a világot, amelyről ekképpen sem azt nem lehet mondani, hogy olyan, sem azt, hogy nem olyan, mint amilyennek látjuk. A hindu filozófia ezt ugyan merő félreértelmezésnek tekinti,[18] de a gondolatot Szabó Lőrinc amúgy is kifordítja: hiszen nála éppen ledobja fátylát a valóság és megmutatkozik eredeti szörny voltában. A valóság eszerint megismerhető? A kötetben alig pár oldallal a Különbéke előtt a Dsuang Dszi álma című vers épp az ellenkezőjét mondta: az Egy igazság, a legfőbb létező megismerhetetlen. Megismerhetetlen, mert nincs is: nem létezik, hangoztatja több, már idézett versében a költő. Az ifjúság álma a jó, megváltoztatható, értelmes célokra használható világról csak olyan, mint Dsuang Dszi (valójában Csuang Ce Kr. e. negyedik századi kínai filozófus) álma a lepkékről. A brahmanista- buddhista hindu és a taoista kínai filozófiában ismeretelméleti kérdéseire keres választ a költő: hogyan lehet élni olyan világban, amely nem az ész törvényei szerint működik és ahol az igazság, ha van, kideríthetetlen.

A nyugati ember ellentétes pólusok között feszül: a világ vágyak, akaratok harca, a kielégítetlen vágy, betöltetlen akarat az emberi boldogtalanság forrása. Schopenhauer (nem biztos, hogy jól olvasva a hindu iratokat) az ellentétek feloldásának egyetlen reményét az akarat megszűnésében, a halálban látta.

A szövegszerű filozófiai utalás után (amiről egy másik vers kapcsán, de erre az esetre is érvényesen azt írja Rába György: „Az irodalomtörténetben a filozófiai hatás perdöntő bizonyítéka, ha az átvett képzet az eredeti képszerűségében, kifejezésformájában jelenik meg: itt már ilyen jelenségről van szó”[19]), négy versszakon át sorolja a világ lecsupaszodásával tapasztalt borzalmakat. Maya fátyla mögött mocskot (nyolcadik versszak), csalást és ostobaságot (kilencedik versszak), szégyentelen érdekérvényesítést (tízedik versszak) talál, s mindez annyira valóságos, hogy az ideálvilág – Maya fátyla – tűnik nemlétezőnek, s az egyénben a kettő ellentétét csak a halál békítheti ki.

Ez Schopenhauer receptje, de Szabó Lőrinc nem dezertál és nem kapitulál. Az életben maradás esélyét mérlegelve köt különbékét. A keleti filozófiák Schopenhaueren átszűrve is azt a gon­dolatot közvetítették, hogy nemcsak vagylagosságában, hanem komplementaritásában is felfogható a világ. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy Szabó Lőrinc maradéktalanul magáévá tette ezt az eszmét. Az „elmélkedés elégtelenségének felismerése után az abszolút nyugalomra törekvés”[20] praktikus célokat szolgál: korántsem az Abszolútumot kívánja már megközelíteni – mindössze életben akar maradni, viszonylagosan értelmes magánvilágot berendezni maga körül.

A tizenkettedik versszakban még egy allúziót helyez el, ame­lyet a vershez fűzött jegyzetében fel is fed: „A ’minden dolog apja valóban a háború’: nyílt célzás a Herakleitosz-féle Πόλεμος Πατήρ πάντων (polemosz patér panton)-ra.”[21] Herakleitosz Kr. e. hatodik-ötödik század fordulóján élt görög filozófus LXXXIII. töredékének egy része ez a gondolat.[22] Az egymondatnyi töredék a továbbiak­ban annyit tesz ehhez hozzá, hogy némelyeket istennek, másokat embernek mutat, van, akit rabszolgává, van, akit szabaddá tesz. Szabó Lőrinc ezzel a paradoxonnal zárja a vers főrészét. Hiszen kell-e annál nagyobb paradoxon, mint hogy a gyilkolás, a pusztí­tás az apja, tehát a nemzője, teremtője az életnek? A paradoxont egyfelől az oldja fel, ha a háborút „konfliktus" jelentésben univerzálisan értelmezzük. Joggal tehetjük, hiszen Herakleitosz előző, LXXXII. töredéke azt mondja, hogy az ellentét és az igazság azo­nosak. Herakleitosz LXXXIII. töredékében két szinten tételezi az emberi viszonyok ellentétét: mint kozmikus ellentétet isten és ember között, és mint antropocentrikus ellentétet a szabad és szolga státus között. Szabó Lőrinc problémája éppen ez: az e világ és a transzcendentális hatalom megismerhetősége izgatja, végső ma­gyarázatot keresve saját konkrét, sokat panaszolt értelmiségi félproletár, intellektuális rabszolga életére.

Akárhol piszkáljuk meg a vers vagy az egész kötet gondolati magvát, mindenütt ezekre a konkrét élethelyzetbe vetített ismeretelméleti kérdésekre akadunk. Sokat elárul Szabó Lőrinc gon­dolkodásáról, hogy a schopenhaueri akaratkonfliktustól a keleti kiegyenlítődéstan felé mozdul, majd a herakleitoszi poláris ellentétekhez kanyarodik vissza. A kifejtő-érvelő rész végig gondolati ellentéteken mozdul előre, igaz, gyakran az értékpárnak csak a negatív tagját nevezi meg: „mocsok”, „rút”, „rima”, „bitang”, „halál” az öt strófa kulcsszava.

A két filozófiai utalás a vers szimmetriaívének megfelelően a főrész elején és végén kap helyet. A tizenharmadik versszak afféle összefoglalásként, a háborús kép folyományaként, harctérként (52. sor) és a korábbi fertőtlenítésképzetre szellemesen visszautalva lepratáborként (51. sor) látja már az életet.

(3.) A tizennegyedik versszak visszautaló ismétlése, az egy strófába sűrített nyitómotívum a harmadik, zárórész kezdetét jelzi. Mi módosul az első-második strófához képest? A vígságra utaló rész elmarad (majd később tér vissza), viszont megjelenik egy fontos módhatározó: „egyszerre" (53. sor). Nem előkészítetlen ez a kiegészítés, mert „fátylát” is „sorra dobta minden” már a főrész első versszakában (25. sor).

És elmarad a „mocsok” emlegetése.

A teljes zárlat végén, ellenpontként visszatér a „háborít” (67. sor) és a leprások” (69. sor) képe, de addig végig a viszonylag pozitív értékek dominálnak. Az életről való tudása is semlegesebb értéktartományba tevődik: ahelyett, hogy „az élet / milyen mocsok” (3–4. sor), most az áll, tud „mindent, / hogy itt mi van” (53–54. sor).

A motívum hiányát észlelve, érdemes megvizsgálni, mit is je­lent a „mocsok”. Hogy itt nem bukkan föl, magyarázza a hatodik versszak sikeres „fertőtlenítő" akciója. A „szenny”, „mocsok”, „piszok” visszatérő motívumok Szabó Lőrinc verseiben. „Harminc év, meny­nyi, mennyi szenny”, mondja A homlokodtól fölfelé című versben, majd ugyanitt később: „Ébredj! A piszok csalogat!”[23] Vagyis a világ piszkáról van szó. A tisztálkodás aktusának megverselése is ezzel függ össze, ismert példa erre a Reggeli ének című vers: „De jó a fürdőkádban ülni.”[24] A kádban ráadásul zsoltárokat énekel a hitetlen költő, testi és lelki tisztálkodását egyszerre végezve. Ám, továbbra is ekkori verseit idézve, a szenny nemcsak a világ külső, lemosható szennye. Piszkosságok című versében így kiált fel: 

„Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat; 

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.”[25]

Megint az öngyilkosság, a krízis, amit a versek tanúsága szerint naponta kellett legyőznie.

A tizenötödik versszakban a sors úgy mutat meg sorba mindent, mint Ádámnak (aki szintén az önpusztítás kihívásával vias­kodik) Lucifer Madách Az Ember tragédiájá-ban vagy mint Jézusnak megkísértésekor a Sátán (Máté 4,8–11, Márk 1,12–13, Lukács 4,1–13). A régen-most ellentétpárt az egyszerre-lassan egészíti ki. Azért lehetséges a most, mert lassan derült fény a világ szörnyűségére. Ezt a versszakot éppúgy a „de" kötőszó vezeti be, mint az ötödik versszakban annak bejelentését, hogy a borzalmak szapo­rodása ellenére is csökken a költő undora. Talán nem túlzás az ötödik versszak odavetett „hálistennek” kitételében a tizenötödik versszak megszemélyesített „sors”-ának ironikus előképét látni. Még a mondat közbevetéssel megszakított szerkezete is azonos: „de, hálistennek, egyre csökken / az undorom” (19–20. sor) és „De valamit a sors, úgy látszik, akart velem” (57–58. sor). Ez az ironikusan aposzt­rofált „hálisten” ugyancsak sátáni természetű. Hogy mit mutatott meg, láttuk a főrészben. Nyilván nem mutathatott mást, mint amije volt.

A tizenhatodik versszak mondja ki végül, miért olyan „vidám” a költő. Hogy nem egyszerre tudott meg mindent, hanem fokozatosan, ez aligha ok derűre. De sikerült különbékét kötnie. Haladé­kot, lehetőséget kapott. Felszabadult a nyomás alól.

A különbékéhez a szerkezeti hármasságnak megfelelően három lépcsőn jut el. Ha azt mondtuk, hogy a költemény nem alkalmazza a késleltetés feszültségkeltő eszközét, nem volt egészen igazunk. A címben előlegzett és ezért kifejtetlen különbéke-motívum csak most, a zárlatban ismétlődik meg. Első lépésként, tükörszimmetrikusan épp a nyitórész végén, a 23. sorban elhelyezve előkészíti a „közöny”, ami a segítő, változtató szándék kudarcára következett: a lélek így védekezett. Ez a közöny teszi lehetővé, hogy különbékét kössön: nem érinti már a világ borzalma, piszkossága. Látszatra. Mert ha valóban közönyös, mi szüksége különbékét kötni? Lehet, hogy edzett, de nem immunis. Közönyt erőltet magára, aminthogy jókedvet is. Mint Münchhausen báró, utolsó kétségbeesésében hajánál fogva húzza ki magát a vízből. Második lépésként a középrész közepe táján a negativisztikusan megjelenő „egyetértés" (43. sor) szó közvetít a közönnyé vált változtatni akarás és a különbéke között. Visszautal a kudarcra, hiszen egyetértést csak a halál hoz­hat, de előre is mutat: az élet lehetőségét viszont a különbéke hordozza.

A harmadik lépés maga a különbéke. Különbékét kötött a semmivel: a lét értelmetlenségével, a hiábavalósággal, hogy valahogy elviselje a rászabott időt. Különbékét kötni nem hősi póz, de a költő, látván elég példát az önjelölt hamis pózra, nem is kívánja magát hőssé átkölteni. Ezért helyénvaló a nyelvi irónia is: nem „felkötötte magát", hanem „különbékét kötött". Mit nyert a különbékén? Az utolsó három versszak ezt foglalja össze: először is, végezheti a munkáját (tizenhatodik versszak), aztán az értékhordozó élményt a maga ünnepélyességében képes megélni, és ez az ellen­séges környezetben (háborúban) is művészi tevékenységének folytathatóságát jelenti (tizenhetedik versszak). (Igaz viszont, hogy mind morális, mind esztétikai megfontolásokból jobb lett volna, ha a tényleges háborúban Szabó Lőrinc múzsája hallgat. Azokat a katonaverseket ráadásként adta: későn vette észre, hogy a költői szó, az életmű hitele forog kockán. Amit végül, nagy erőfeszítéssel, sikerült megmentenie.) Kiemelt pillanatokat számos versében örökített meg a Te meg a világ és a Különbéke kötetek darabjaiban, elég a Hajnali rigók-ra, a Kaland-ra, a Lóci-versekre vagy akár a Harc az ünnepért kötet- és a Valami szép cikluscímre gondolni.

Mi többletet képes adni az utolsó strófa? A bevezető rész elejének és a főrész zárlatának összevonásával közli, hogy leprások közt fütyörészik (69. sor). Ez a megismételt fütyörészés, immár nem a semleges utcán, hanem leprások közt nemcsak harsány, hanem gyanús is. Kinek és mit akar bizonyítani jókedvével? A világnak, hogy nem hagyta magát megfélemlíteni, hogy ha nem győzött is, de kiharcolta függetlenségét? Törékeny egyensúly, ingatag béke, érthető, ha félelmében, magát biztatva fütyül. Az is érthető, ha azoknak szól, akik nem kötöttek különbekét. Fütyül a világra.

Végül itt van a gyerekmotívum. Olcsónak hat: könnyen odavetett befejezésnek. Valóban az-e, vagy előkészített megoldás? Az önmagában vizsgált műalkotás esztétikumát kevéssé befolyásolja a kötetben betöltött szerep. Ezért csak megjegyezném, hogy ez a vers azt a kötetet zárja le, amely Szabó Lőrinc rendkívül népszerűvé vált Lóci- és Kisklára-verseit tartalmazza. A kötetegészre való tekintettel a verszárlat indokolt utalás.

Magában a versben azonban mi hitelesíti a gyerekeknek ezt a különlegesen erős hangsúlyát? Mindenekelőtt: a szövegben ismé­telten előfordulnak életkorra, az emberi élet szakaszaira vonatko­zó kifejezések. Az első részben kétszer is utal a fiatalságra: az „álmok tékozló / más fiai”-val azonosítja magát (9–10. sor), az 5–6. sorban a fiatalság hitére emlékezik. A második rész elején előbb ez ismétlődik meg, az ifjúkor a tisztaságot jelenti (nyolcadik versszak), majd a végén a Herakleitosz-idézetben megjelenik az „apa” szó. Az apa a háború. Minden dolog apja, jóé-rosszé egyaránt. A tiszta, ideálokban hinni tudó ifjúságé éppúgy, mint a rút érdek­harcé. Feltűnő, hogy a főrészben az apa éppúgy rokoni viszonyt jelöl, mint a bevezető részben a fiai.

Az álmok fiainak rá kell ébredniük, hogy apjuk valójában a háború.

A befejező részben a sors előbb úgy mutat meg mindent a köl­tőnek, ahogy apa tanítja fiát. A felnőtté vált ifjú elfogadja a világot: különbekét köt. A leleplezett valóságra való ráeszmélés undorát (20. sor) ellenpontozza a zárlatban, hogy a költő megtanulja be­csülni a pillanat örömét is (65. sor). Sőt, továbbmegy az igazi el­lenpólusig: a szeretetig. Annál is inkább, mert a felnőttkorral az apaság szerepe együtt jár. Van ebben a befejezésben valami madá­chi és egyben anti-madáchi: a költő feladja a küzdelmet, de ami reménye maradt, azt a személyes léten túlmutató folyamatosságba helyezi.

És még valami: a versben előfordulnak jézusi utalások. Ilyen a lepra motívuma (52. sor), ami Lk 5,12–16-re, Mt 8,1–4-re és Mk 1,40–45-re utal: Jézus meggyógyít egy leprást. Ilyen az utalás a krisztusi korra (27. sor), mint arról majd még szó esik. És ilyen a gyermek motívuma a költemény végén (72. sor): ha szövegszerűen nem utal is a gyermekek megáldásának történetére Márk evangé­liumából (10,13–16), de felidézi a szállóigévé vált mondatot, „Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket”.[26] De Szabó Lőrinc még csak bújtatva sem utal arra, hogy jézusi szerepet vállalna: ellenkezőleg, életprogramja cinikusnak, legjobb esetben szkeptikusnak hangzik.[27]

 

Midlife crisis

A költő úgy látja, harminchárom éves korára leszámolt az illúziók­kal. A krisztusi kor ez, és Szabó Lőrinc nagy múltra visszatekintő költői hagyományhoz kapcsolódik. Kínálkozó párhuzam, hogy Jó­zsef Attila néhány évvel a Különbéke után, 1937-ben harminckettedik születésnapját ünnepli Születésnapomra című versével.

Az élet fele nemcsak matematikailag kiemelkedő pont, a szám­vetés kényszerét nemcsak ez okozza. Tudati-lélektani változásokkal jár. Kinek-kinek életpályája és egzisztenciális helyzete szabja meg, hogyan éli meg az ifjúság elmúlását. Ritkán boldog pillanat. A be nem váltott remények úgy vádolják az embert, mint Karinthy Frigyes novellájának, a Találkozás a fiatalemberrel-nek a kamasza. Hiába a tapasztalat adta nagyobb bölcsesség, a tudás ad­ta biztonság, akkor, megállva egy pillanatra, mégis gyakran az elveszettség érzése uralkodik el az emberen.

„Az emberélet útjának felén
        Egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
        Mivel az igaz utat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
        S milyen a sűrű, kusza, vad vadon:
        Már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.”[28]

Dante Isteni színjáték-ának kezdősorai mintha azt fogalmaznák meg, amit a pszichológia „midlife crisis”-nak, a középkorúságba lé­pő ember válságának nevez. Egy másik nevezetes példa Villon Nagy testamentum-ának nyitánya:

„Én már harmincéves koromban
Kiittam mindazt, ami szégyen.
Egész bölcs nem vagyok, azonban
Nem is vagyok bolond egészen.”[29]

Szabó Lőrinc, aki maga is lefordította a Nagy testamentum-ot, A homlokodtól fölfelé című versében így felel a villoni sorokra:

„Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny.”[30]

Dante az igazság megragadásának kilátástalanságát, Villon a szé­gyenteljes tapasztalatokon át szerzett tudást hangsúlyozza műve felütésében. A Különbéké-ben – a versben és kötetben is – mindkét motívum egyformán megtalálható. Válságáról és a nehezen kiküzdött harmóniájáról a költő Költészet és optimizmus című, 1937-ben írt prózai vallomásában így beszél:

„Mindig elégedetlen voltam magammal és körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám és pró­bálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam 'vállalni magamat', ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy legkönnyebb szomorúnak lenni'. Nem tagadhattam a külső rossz valóságot s főleg nem a 'metafizikai rosszat', amit Madách-csal és Madách nélkül – egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a pesszimista mérgező anyagokkal szemben; később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte és életlátásom időnként határozottan megenyhült. Különbéke című könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy ember hogyan tanul meg járni az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.”[31]

– Talán ez magyarázza, hogy az illúzióit vesztett költő miért szőtt jézusi utalásokat is a Különbéké-be. Nem megtér, szó sincs róla, hanem gyógyít.

A felnőtt, az élet tisztátalanságával és lehetőségeinek végessé­gével szembesülő költő a válságot betegségként éli meg. Védekezik, ahogy tud, eszköze, terápiája a művészete. A Különbéké-ben a költészet egyik legősibb funkciója lép működésbe: a költő gyógyításra használja a szavakat. Megváltoztatva életét, viszonyát a világhoz, korántsem kárhoztatva magát passzív szemlélődésre. A különbéke feltételeit nem lehetett betartani, nem is tartotta be egyik fél sem, sajátos módon mégis érvénybe lépett: bizonyítéka a vers.

Jegyzetek