Tékozló fiú





5





10




15





20





25




30





35




40





45

Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad,
hogy mint a hó, olvad az aranya,
olyan rémülten nézek az időre,
ami elmult s ami most fut tova.
Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti
tisztábban az életet s a halált?
Egy darab idő vagyok, az a tartam,
amelyet a sors a testembe zárt.

Az életem az időm: ez a pénzem,
ez az egyetlen igazi vagyon,
és vagyok, míg tart és én fogyok el,
ha utolsó fillérét kiadom;
mégis szórom, tékozlom szakadatlan
s irtózva látom a vég nyomorát:
minden perccel csak nő a veszteségem
s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább.

Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki
s nézd meg, a végén neked mi marad?
Az idő mondja: Nézd csak meg, napodból
mennyi az, ami igazán te vagy?
Gúnyolva mondja: Rablód, tolvajod,
gyilkosod vagyok, – mint halottat a
férgek, úgy fúrja és rongálja tested
a futó percek élősdi hada!

S igaza van: kényszereké vagyok,
majdnem úgy, mint cellájáé a rab.
Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát,
hogy pénzre kell váltanom magamat.
Maga a sors is börtön, s benne hány új
börtön van még! hány ostor megaláz!
Ha elérem is ezt-azt, sírva kérdem:
hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás?

Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér,
fogyó életem egyre zsugoribb
s nagyon kell már szeretnem, akinek 35
önként adok belőle valamit.
Könyv? társaság? Saját munkámra is
alig jut az időmből egy kevés.
Nincs segítség: oly nehéz a robot
és oly könnyű a kétségbeesés! 40

Meg kell halni… Ha nevetek, ha sírok,
vagy ha nem gondolok rá, egyre megy;
szétmarnak az idő férgei: az
életet csak tékozolni lehet;
tékozló fiú vagyok, mégis az fáj, 45
ő fáj, aki a kincset bízta rám,
tékozló fiú, – úgy érzem, hogy engem
tékozol el az isten, az apám.