|
Szántalak, ahogy csak szánni lehet, szántalak, hős és nyomorék, ismertem a szegények kínjait, a betegét, öregekét, saját sorsom tükre volt a barát, az volt a névtelen tömeg; most is szánlak még, Ember, de szivemből egyre kevesebb jut neked. Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek? Csak te mutatod sorsomat? 10 Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint a füvek, férgek, bogarak; megsokasodtak a testvéreim s részvétem már nem oly kevély: Ember, mi vagy te a kínhoz, amely a mindenségbe belefér? Hiszik és vallják bölcs mestereim, hogy önzés minden élet és hiszem és vallom (vallom keserűen), hogy minden önzés szenvedés; hiszem és vallom: mint az ember, épúgy fáj minden, akármit csinál s a halál még nem az a béke, melyben az anyag munkája megáll. Milliárdszor milliárd milliárdok fájják tele az életet és egyiknek sem kevesebb a kínja, mint a tietek, emberek; az egész élet fáj minden parányban: az egész élet: ő maga; volna mit sírni akkor is, ha ember nem született volna soha. Milliárdszor milliárd milliárdok birkóznak örökös csatán s legalább is istennek kéne lennem, 35 hogy boldog legyek igazán; de megmondatott: csak a semmi boldog, az, aki mindent megtagad: megmondatott, barátom, hogy az élet az ördög lázadása csak. 40 Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit? Nem szánhatom a kínodat, legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést megölni, mint én, gyönge vagy, legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy 45 vágyad a sírból is kifáj: azt, hogy a végső kín után is újjá- teremt hóhérod, a halál. |