Szánalom





5





10




15





20





25




30





35




40





45

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,
          szántalak, hős és nyomorék,
ismertem a szegények kínjait,
          a betegét, öregekét,
saját sorsom tükre volt a barát,
          az volt a névtelen tömeg;
most is szánlak még, Ember, de szivemből
          egyre kevesebb jut neked.

Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?
          Csak te mutatod sorsomat? 10
Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint
          a füvek, férgek, bogarak;
megsokasodtak a testvéreim
          s részvétem már nem oly kevély:
Ember, mi vagy te a kínhoz, amely
          a mindenségbe belefér?

Hiszik és vallják bölcs mestereim,
          hogy önzés minden élet és
hiszem és vallom (vallom keserűen),
          hogy minden önzés szenvedés;
hiszem és vallom: mint az ember, épúgy
          fáj minden, akármit csinál
s a halál még nem az a béke, melyben
          az anyag munkája megáll.

Milliárdszor milliárd milliárdok
          fájják tele az életet
és egyiknek sem kevesebb a kínja,
          mint a tietek, emberek;
az egész élet fáj minden parányban:
          az egész élet: ő maga;
volna mit sírni akkor is, ha ember
          nem született volna soha.

Milliárdszor milliárd milliárdok
          birkóznak örökös csatán
s legalább is istennek kéne lennem, 35
          hogy boldog legyek igazán;
de megmondatott: csak a semmi boldog,
          az, aki mindent megtagad:
megmondatott, barátom, hogy az élet
          az ördög lázadása csak. 40

Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?
          Nem szánhatom a kínodat,
legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést
          megölni, mint én, gyönge vagy,
legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy 45
          vágyad a sírból is kifáj:
azt, hogy a végső kín után is újjá-
          teremt hóhérod, a halál.