|
Csúnya volt és piszkos és szegény volt, hogy telt neki jegyre, nem tudom, de őt néztük mind, az üdvözült lányt, ahogy itt ült a villamoson, karonfogva szótlan szeretőjét, aki, mint ő s mint a többiek, munkában (vagy inkább munka nélkül) előbb-utóbb egész tönkremegy. Én is őt néztem a havas éjben, mint egy kutyát, oly idegenűl; csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és csodálkoztam, hogy mégis örűl. Csúnya volt és piszkos és szegény volt mind a kettő, s éhes biztosan; sírni kellett volna a szánalomtól, elborzadni, hogy ilyesmi van. Sírni kellett volna a szánalomtól, de mi voltunk a szánalmasak, mi voltunk a vakultfényü lámpák, halott gépek, vacogó vasak, míg az a két proli, mint a villany- szerkezet, mely kontaktust talált, titokzatos emlők túlvilági áramába kapcsolta magát. Ült a kocsin mindenféle ember, egy sem akadt náluk koldusabb; s épp ezért majdnem isteni gúny volt, hogy oly jól érezték magukat. Testük átgyúlt, lobogott az arcuk s hirdette, hogy mi a szerelem: „Szépség, erő, ész és pénz hiába, különb édent nem kaptok ti sem!” Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak s szemük is csak egymásnak beszélt. Mint két angyal szálltak le, s a szájuk 35 a sötétben rögtön összeért. A vezető rákapcsolt. Megyünk már, visz a kocsi, szikrázik, morog. Szégyeljem, hogy voltam boldog én is? Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok! 40 Nézek ki a földre, föl az égre: állati zűrzavar a világ, csillagok csordái és a férgek és mi és ők: egy örök család. Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni! 45 Visz a halál, visz, hazafele. S a mindenség üzenete megcsap, mint egy nagy istálló melege. |