|
I. Bevonulás Borzasztó, hogy megrémítettük azt a kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt az úr a vén erdei házban, a biztonságos sötétben… S ime vad szörnyetegek törtek rá, óriások, nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó szakadt be, négy papírfüggönyös ablak nyíló négyszöge öntötte a napfényt és barbár csizmák döngtek, hátizsákok repültek az ijedt zugokba, nagy botok csattogtak… Iszonyút nyögött az ágy, valaki rádobta magát, és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az? és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a betolakodók és táncolni kezdtek, és ő menekült és rémült szeme előtt még jobban táncolt a világ: szokott útjai elgörbültek, a baráti fal bezárta ismerős repedéseit, égőszemü fények lapultak-leskeltek ugrásrakészen az ágy alatt és forgott minden, és ő a görcsös térben ide-oda rángott s egyszerre egy mennydörgő kalapács cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos istenek nyelvét tolmács nélkül is értette a vacogó félelem: – Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy mit tesz, vakon s őrülten, berohant a szoba közepére, egyenest a tipró lábak záporába és – Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke átsurrant az égszakadáson és ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt, mikor eltünt és engem hirtelen elfutott az öröm, hogy megszökött: mikor eltünt, csak akkor vettem észre, hogy az én botom is fent hadonászik a levegőben! üvöltöttem és ölni akartam én is, meg akartam ölni, amit sajnálok… Szótlanúl indultam, ki a tornácra, zavartan néztem a rétet, a virágokat, a lepkék táncát a kék-arany égben, féltem magamtól, a naptól, a nyártól, és azt láttam, hogy baj van mindenütt. II. Ébredés Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyült volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden igérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott a gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet… Ő ép fölnézett rám. A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing. III. Reggeli Reggelizünk a ragyogó verandán. A napfény aranya oly sűrű, vastag, hogy szinte kenyérre lehetne kenni a mézzel együtt, a havasi mézzel, amely sárgán és tömören ragyog a másik ragyogásban… Belenyúlok: milyen gyönyörű!… Élő, villogó tűz csurog a késről, oly illatosan s úgy szikrázva, hogy minden cseppjében együtt izzik a nyár és az egész hegyoldal minden lángverte rétje és virága – és mikor aztán beleharapok a friss kenyérbe s a rácsurgatott ehető tűzbe, édes ragyogásba, minden falat úgy tündöklik a számban, mintha magát az arany napot enném. IV. A hegytetőn A revolver nálam volt. Nekibúsult igyekezettel másztam: undorított a messzi világ és épúgy ijesztett saját keserűségem és a cél is, a csábító cél… Egyre keserűbben másztam fölfelé a szarvasnyomon, a szakadékban, lazuló kövek és süppeteg csapdák közt: szemem és kezem és lábam minden perce csak az utat nézte, tapogatta, fogta, a gyökeret, mely megtart, a követ, mely nem omlik alá… És: – Ha itt, ha most!… hallottam folyton agyamban az undor homályos dadogását, és lihegve törtem az utat és másztam tovább és: – Hogyha itt most – és másztam tovább és – Ha itt most… – és féltem a folytatástól és hajszoltam magamat és lihegve vágtam neki a végső meredélynek, a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre feljebb, még feljebb, még! – – És végre fent voltam a tetőn, ahol a napos tisztásokon, a százkarú bozót szögesdrót sűrűjében csámcsogó medvék ölelgetik két lábukon táncolva szörnyű pofájukba a málnabokrok pirosló ágait: fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam és: – Itt, ha itt… – És körülnéztem és a magasból a roppant ég alatt kék karjait hirtelen óriás körré tárta a megnyilt láthatár, és én csak néztem: szavam elakadt, lelkem elakadt: álltam s néztem és hegyek csordái pihentek alattam a zöld-arany nyár tengerfenekén, zegzug völgyek, és felhők árnya, és fehér csordák a magasságban is, – és testem-lelkem úgy beleveszett a körémözönlő végtelenbe, hogy porszemként álltam ég és föld között s boldog voltam, mint aki álmodik. Boldog voltam… Aztán, mint aki ébred, lassanként észrevettem magamat s a rettenetes csöndben és magányban agyamban újra megszólalt a hang: – Ha itt, ha most! – S egyszerre, most először, megszólaltam, nyugodtan, szárazon: – Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki: ha én itt most agyonlőném magam, három évig meg nem találna senki… – Persze, hogy senki… – mondtam újra és az előbb még ijesztő gondolat olyan egyszerű megállapitás lett, hogy elmult rólam minden félelem. Elővettem a fegyvert… csillogott… Örültem neki, mint egy jó barátnak… Egy darabig még csavarogtam, aztán vágtam egy erős botot, megfaragtam, még egyszer szétnéztem a tájon, és fütyürészve indultam lefelé. V. Az erdő fiai Mint egy óriás holtteste, feküdt előttem a megnyúzott rönk: a roppant fenyőszálat kidöntötték, ezer zöld karját sorra leütötte a villogó balta, görcsös lába csonkán dagadt a földbe. Meztelen fehérlett a kivégzett torony, mellette száz és száz néma társa a hegyoldalon és sebeikből fáradtan szivárgott a sárga vér, a gyanta… Körülöttünk dúlt a mészárlás, csattogott a táj: koldus állatok torzonborz hada, törpe gyilkosok irtották a béke erdei népét: kezükben, mikor lecsaptak, szinte megdördült a fejsze s puskalövésként felelt rá a visszhang… Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség, feküdt előttem a nemes halott, a gyönyörű fa. Még megsímogatta az utolsó szél, nap aranya, hold ezüstje és a harmat csókja, mind, ami szerette, táplálta, növelte, megöntözte még drága kenetével, aztán a Bisztrán és a Stézsián át feldohogott a csatatér alá dús zsákmányáért a fekete üzlet, a hegyivasút… Fürge csapatok mozogtak, a nyomorult bér vezényelt: felravatalozták a rönköket, hullát hullához, sorban, kerekekre rakták, összeláncolták… Csikorogva indult lefelé ötven kocsi: vitte az anyagot Dédára, a telepre… Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak a pénz szorgalmas kerekein egyre lejjebb-lejjebb az erdő fiai… Néztem őket… S egyszerre, tizenöt kilométernyi messzeségen át fölfájt, fölsajgott ide, a havasra, a magasságba, föl a szivemig nyilallott a jövő: láttam a messze mélységben a dolgozó üzemet, hallottam a villanygépek okos munkáját, a gőzfűrész vijjogását: forgó gijjotin acéllemeze süllyed majd éhes gyönyörrel a szent anyag testébe, mázsás vasfogak harapdálják tárgyakká, áruvá, a rabló ember rabszolgáivá a sok életet… Köröttem gyanutlan pompázott a ragyogó rengeteg, a nyári erdő… A hegyivasút már rég eltűnt!… Néztem utána… Néztem a kígyózó völgy végső kanyarát, néztem a semmit, s mindenütt csak az elhurcolt erdőt láttam… Lefeküdtem a fűbe és felálltam, csavarogni mentem, bámultam a csigát a kórón, a héjját a felhők közt: mindenütt feledni akartam, de mindenütt csak az járt eszemben, hogy még három óra s lent lesz az én szép óriásom is: indul a zengő acéllap felé s mintha az én derekamban recsegne, úgy hasít majd húsába a fürész. VI. Éjszaka Kiléptem a fekete éjszakába. Se hold, se csillagok. Ijedt magány zsugorodott rám: egy pillanat és szinte megvakult és bőrömre szűkűlt a külső világ. Aztán lassan és álomszerűen újjászületett a mindenség az üres semmiben: megzendült a tér: hangok láthatatlan testéből, mint a szellemek világa, újjáépült a táj: most a patak zúgó visszhangja emelte a völgy kettős falát, s az eltűnt réteket fátyolkönnyű és zengő ingoványként előringatta a tücsökzene. Figyeltem és velem figyelt a táj. Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták szájról szájra az eseményeket: a hegytetőről Őzike elindult a forrás felé… most megállt… Folyóka tölcséréből Katica kigurult… a föld alól kétezer Margaréta bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő lejjebb csusszanva megigazitotta rossz feje-alját, és Szarvasbogárék már megint veszekedtek… – Én csak álltam a csobogó hangok közt, mindenünnen hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak, oldottak és kötöttek, millió hang font hálót körém, millió pici nesz szőtt a táj eleven szövetébe, millió kapocs… Egyre gazdagabban lüktetett körül a zengő idő: zengtem a tájban, a táj bennem: a zene szétszedte minden ízemet, szétszedett, elfújt, végiglengetett rétek és erdők, hegy és völgy felett, beleitatott ég, föld s levegő minden testvéri elemébe, és én ott az ijesztő, fekete magányban, mint aki ébred, egyszerre nyugodtan és boldogan néztem szét: nem vagyok s még a sírban sem leszek egyedül. |