|
Mint dobpergés jött az eső, rámzörgetett és elszaladt: két perc vihar s most itt a béke. A nap megint ragyog az égen, csönd ül a párolgó vidéken és én egész üresnek érzem s kíváncsian vizsgálom magamat. Az imént még csupa düh voltam, hangos harag és bosszuvágy; aztán jött ez az égi lárma s rá kellett figyelnem, a nyárra, a dobpergésre, trombitára, a külső, idegen csatára, és felejtettem a magam baját. A magam baja? – Szemem ott jár, amerre a vihar vonul: amit akartam, ő kimondta, elkáromkodta, kidobolta… Kikönyökölök ablakomba s mintha magukkal vittek volna, nézek a felhők után szótlanul. |