|
Túrtam és átkoztam a Földet s egy Óriás lépett elém. – Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. – – Rabszolga, – válaszoltam én. – Kinek a szolgája? – A Földé! – mondtam vad gyűlölettel. Ő erre fölvett a tenyerébe és: – Ne félj, – súgta, – a jövő majd megszabadít zsarnokodtól, csak őrizd jól a titkomat: népem, a Vas-Nép, lázadásra készülődik a föld alatt! – Ezt mondta a Vas-Óriás és eltűnt… Én kínlódtam tovább, túrtam a földet s átkozódtam száz hosszú, hosszú éven át, s reménykedve s csalódva néztem, a lélektelen, lomha, vak hadak hogy hevernek a földön, kéz, láb s agy nélkül, a vasak, láttam, hogy tűrnek, mint a hullák, erősek, engedelmesek, ekének, ásónak, kapának mind ideadják testüket, de láttam azt is, hogy maguktól nem tudnak megmoccanni se, láttam, e halott nép az élő Földet nem győzi soha le. Hívtam hát ujra a Vezért, az Óriást, s elmondtam neki, hogy mi kell még és hogy lehetne a vén Földdel megküzdeni. Az Óriás szemembe nézett és, lassan, szólt: – Ha igazán gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor 35 mégis mi győzünk! – Azután elmondta, hogy mi lesz a dolgom… Elmondta… S én, a lázadó, boldogan követtem parancsát és tettem, ami neki jó: 40 cipeltem az égő pokolból, föl, föl, cipeltem fekete népét, tűzben nemesitettem, szikrát lobbantottam bele, fegyvert gyártottam és bilincset, 45 emeltem neki várakat, megtanítottam szállni, úszni a föld felett s a víz alatt, szörnyű csodákra tanitottam és szörnyű hatalomra őt, – még száz év, és rettenve hátrált a Föld az új isten előtt. S ekkor, csak ekkor vettem észre, csak ekkor vettem észre, hogy mialatt a régit levertem, a Vas új igába fogott: én vagyok az ő keze, lába, velem nyúl a világon át, velem rakatja emeletekké, gépgyártó gépekké magát, s szemem s agyam, mit kölcsön adtam, már csak egy műszere neki, már beszél: azt mondja: az embert magának ő gondolta ki, ő az élet, munkába már ő szervez, kereskedik, kifoszt, ő akar s az én szerepem csak az, amit érdeke kioszt: az anyag él és háborúkat indít föld alatt, föld felett, – a bilincs rámcsap és maguktól dolgoznak a gépfegyverek. Félve, s lázongva, megidéztem harmadszor is az Óriást. Megjött. Féllába Moszkva földjén, a másik meg Newyorkon állt. Most volt csak óriás! Kezébe vett újra és szólt: – No, mi kell? – – Becsaptál! – és elpanaszoltam, hogy népe hogy bánt velem el. Átkoztam a földet, a gépet, a régi és új zsarnokot. – Akié a gép, azé az ember! – dühöngtem és ő kacagott. Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy most a te rabszolgád leszek? – Te mondád! – felelt ő nyugodtan és elfújt, mint egy porszemet. |