Nagyanyám






5





10





15





20






25





30





35





40






45

Szigorú, kemény, papi özvegy
volt az apai nagyanyám.
Sipirc! – így küldött a sarokba,
s szeme mint bot ütött reám.

Kicsi volt; de roppant tekintély
egy félelmes életen át,
úgy álltak előtte bajúszos
fiai, mint a katonák.

Én féltem tőle, menekültem,
éreztem, engem nem szeret,
s hogy meg ne bántsam, letagadtam
előtte rémületemet.

Moccanni, mukkanni se mertem,
de ő gyűlölt, gyanakodott,
és egyszer, hogy bebizonyítsa,
mily gonosz unoka vagyok,

azt mondta rám, hogy ki akartam
szúrni ollóval a szemét.
– Így ni, – mutatta s kinyitotta
ollója szárát – mindakét

szememet egyetlen döféssel
próbálta… így ni, a kölyök!…
Én elszörnyedve, sírva álltam
a felnőtt rokonok között

s tiltakoztam, de neki hittek
és csak az anyám hitt nekem
és bevitt a másik szobába,
sírt ő is, együtt sírt velem.

Nyolc- vagy kilencéves lehettem,
mikor ez történt. Nagyanyám
már meghalt és én férfi lettem
s néha azt hiszem, hogy talán

tévedtem és ő nem is gyűlölt,
sok mindent máskép gondolok – –
De azt az egyet sohse értem,
azt a szörnyű pillanatot,

mikor azt mondta… Úgy szeretném
a sírjából fölkelteni
a rég elporladt öreget, hogy
mondja meg, mért kellett neki,

mért kellett azt az érthetetlen
hazugságot rám fognia,
a vádat, melynek iszonyától
már nem menekülök soha,

mondja meg, hisz megbocsátottam,
megbocsátottam érte rég:
miért mondta, hogy ki akartam
szúrni ollóval a szemét?