Magyarázat

Baránszky-Jób László

A józan költő
Szabó Lőrinc „költőietlen” költészete
– Részlet – 1

A Föld, erdő isten kötetében még emocionális hangsúllyal, de már a szenzualista és intellektualista költő teljes hangskálája. A későbbi kötetekben ez a világkép csak polarizálódni fog s az indító alapmagatartásnak megfelelően a középső, a humanizáló, az egyensúlyozó zóna, a hangulati zóna egyre inkább kiküszöbölődik belőle.

A műfaji probléma az, hogy az ellentétfeszültségben, a polarizálódás tetőpontjai magas feszültségében, a Te meg a világ kötetben miként születik ebből az intellektualizmusból és szenzualizmusból mégis organikus lírai evidencia.

Mert a szenvedélyfűtötte intellektualista költőnél még nagyobb a veszélye annak, hogy az érdekességre törekvő szubjektív okoskodásnak szofisztikus szempont, eredeti ötlet legyen a kiindulópontja, mint a hűvös racionalistánál. Mennél elkápráztatóbb a gondolatok tükröző egymáson visszaverődése ebben a játékban – amely mégse hangulati szervességű – könnyen ferde fényben jelenik, vagy legalábbis jelenhetik meg a világ. Hirtelenében vegyünk csak három ilyen gondolat fényében tündöklő, jeges izzásában kápráztató gondolati remeket, mint amilyenek a Materializmus, A belső végtelenben és a Gyermekünk, a halál, mindhármat az intellektualista világnézeti betetőzést jelentő Te meg a világ kötetből. – Mindenikben feledhetetlen aforisztikus sorok. A Materializmusban „Az anyag öngyilkossága az élet...” A belső végtelenben szinte végig: „...nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga, / mint érzékeny lemez vagy néma óralap, / amelyről az erők birkózását szorongva / olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat ...” S a Gyermekünk, a halálban: „A halál meg akar születni, / a hernyót megeszi a báb: / készül bennünk a túlvilág...” De a Materializmusban, az anyag iránti „részvét” versében – amelyben világnézete csodálatosképpen a jezsuita természetfilozófus Chardinéval osztozik, épp az anyag átszellemítésének tévedésében – a „mért dolgozik a test a lélekért?” kérdésben az a szofizma rejlik, hogy az élettelen anyag „dolgozik”, s nem az ember dolgozik vele éspedig testtel-lélekkel: legfeljebb annyi az igaz, hogy a testi munka jórészt mechanikus erőfeszítései teszik lehetővé, teremtik meg a feltételeket a szellem szabad, öncélúnak tűnő teljesítményeihez. Bár a szellem is tesz egyet-mást, ha nem is éppen az anyag, hanem mégis a test, az élő test érdekében... Mert a fő szofizma abban rejlik, hogy az érzéketlen, élettelen anyagot élőként kezeli, emberi tulajdonságokat, képességeket tulajdonít neki. – A belső végtelenben azzal a ragyogó hasonlattal kezdődik: a szellem úgy ivódik, merül el a test ágyába, mint a por, mit beveszünk, úgy nézi, „bent, szivacsos éjszakába kerülve” „a hús eleven tájait”, az „örök gépet, amelyhez / parancsait az ész hiába küldözi”. – Egyrészt a por-hasonlat maga cáfolat erre: ezt a port, ami a biológiai szervezetre hat, az ész állította elő. – Lényegében a test beteges állapotából indul ki a költő a „belső végtelen” vizsgálatában, s úgy tünteti fel a magasabbrendű öntudatos emberi személyiséget, mint öntudatlan biológiai gépezetet: „nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga, / mint érzékeny lemez vagy néma óralap, / amelyről az erők birkózását szorongva / olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?” – A Gyermekünk, a halál mérlegelésekor abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy közvetlen mellette, utána a kötetben ott áll a téma emocionális, lírai változata, s az egybevetés a lényegre világítóan demonstrálhatja, hogy miről is van szó, mi a különbség az intellektuális remeklés szemkápráztató bravúros gondolatalakzata és az egyszerűnek tűnő, de teljes evidenciájú lírai megnyilatkozás között. A semmittevő halál Szabó Lőrinc, az intellektualista költő önfeledt lírai megnyilatkozása. Ilyen tekintetben csupán a még jobbára emocionális első kötet, a Föld, erdő, isten záróverse mérkőzhetik vele („Félek, Atyám – úgy zúgnak a harangok! / fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!... /Ne félj, fiam – téged hívnak a harangok, / te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.”) – Előre kell bocsátanunk, hogy a két változat, a Gyermekünk, a halál és A semmittevő halál közül az Összes versei 1943-as kiadása tartalomjegyzékének értékelő kézjegyekkel ellátott tanúsága szerint a költő az elsőt, az intellektuális gondolati fikcióját tartotta magasabbrendűnek, és a közvetlen, magában álló lírai remeket, jellemző módon, kevesebbre értékelte. Úgy hogy ez a vers nem is kapott helyet az Illyés Gyula által az ő közreműködésével összeállított 1956-os Válogatott versei kötetében. – A Gyermekünk, a halál abból a tipikus intellektualista verstípusból való, amelyet narratív előadásmód jellemez, egy szuggesztív szemléleti fikcióból kiinduló gondolati arabeszk sora. Ebben abból a fikcióból, meglátásból indul ki, hogy a halált a biológiai rend építi. – Bár így lenne, mert akkor a halál mindenkor szinte megnyugtató biológiai beteljesedés lenne, az erők apadásával együttjáró természetes elmúlás, mint azt Mecsnikov olyan szépen kifejtette. – De a dolog nem ilyen egyszerű, törvényszerű – bizony, mint ahogy a „saját halálért” küzdő Rilke mondja: rendszerint „alattomos merénylet a halál, idegenét se könnyű elviselni”. Rendesen alattomos, kívülről behatoló támadás okozza, mielőtt biológiai sorsa betelne, az élő szervezet pusztulását. Maga az egész vers, szofisztikus fikcióból kiindulólag, retorikai bravúr: a halál „rejtelmes geometriák / kezével építi magát”, megszállja a testet, elvégzi, amit kitervez: „Békétlen lázadás az élet, / gonosz angyal, aki teremt: / és ő, az ellenség, a szent, szent a halál, mert ő a rend...” – Szinte élvezi paradoxonainak sorjázását: az élő szervezet, az egyén törvényszerű szellemi rendjét felbontó, szétzüllesztő, a széthullás anarchiája lenne a „rend”. Azután ez a valóban szép, szuggesztív hasonlat: a báb, a lepke és a hernyó metamorfózisa: „A halál meg akar születni, / a hernyót megeszi a báb: / készül bennünk a túlvilág, / s mint anyának a magzatát, / ellenségünket a halált, / gyermekünket, meg kell szeretni.” Bonyolult gondolati akríbiával, paradoxonok és oxymoronok szikrázásában jut el a vers a végső mondanivalóhoz: „ő a pihenés, ő a csend; / s néha már jó tudni a véget.” – De a vers egyáltalán nem ezt sugallja, hanem: a szellem játékának káprázatos diadalát a halál felett. Magát a furcsa javaslatot, hogy a halált „mint gyermekünket” szeressük meg, már csak azért is nehéz elfogadnunk, mert a halál nem a jövendő valós megszemélyesítője tudatvilágunkban, hanem a megsemmisülésé, a nemlétezésé, a nincsé, a nihilé. – Hisz éppen ez a gondolati akrobatikus mutatvány lényege, ez a vers bravúrja – mondaná a költő -, hogy azt mutatom ki, ami mindannak az ellenkezője, amit az emberek eddig gondoltak és éreztek. – A lírában és a költészetben azonban nem ilyen paradox mutatványokat keresünk, hanem a belsőfigyelemmeggyőzését, a valódi megnyugvás békéjét. S a költő által kevesebbre értékelt A semmittevő halál páratlan lírai remeke épp ezzel szolgál. Petőfi, Arany, Goethe, a klasszikusok végleges, végtelenül egyszerűnek tűnő formai kifejezésének evidenciájával. Itt is újak, meglepőek a képek, de újságukat, meglepő voltukat annak köszönhetik, hogy az emberi tudat legmélye sugallja őket. Annak az érzelmek által sokszorosan ellenőrzött, leszűrt belső igazságának a hitelesítő bélyegét viselik magukon, revelálják megdöbbentően új, friss egyszerűségükben. Szabó Lőrinc, mint említettük, itt kivételesen leteszi a maga és a világ ellen magára öltött védekező, intellektuális páncélját, vasálarcát, megadja magát, és ebből az önfeledt magaátadásból – az Über allen Gipfeln csodálatos hangulati varázsa árad, olyasmi, ami valóban fölemel az örökkévalóság, a kozmosz vagy a Nirvána magasának csendjébe – mindegy, hogy melyikbe, azonossá válik a kettő. – Már az alaphangütése, a kép és ritmus megragadó, dalszerű, andalító egységben, az első két sor, amelynek látszólagos, de valójában zseniálisan új és eredeti, szójáték egyszerű inverziója az egész költemény magvát magában rejti; végtelenül egyszerű, de olyasmi, amit senki le nem írt még a világirodalomban:

„A semmittevő halál
s a halál semmittevése”

S a megütött alaphang dallamos folytatása:

„mint barát és béke vár,
jó barát és puha béke;”

Az ismétlés gondolatritmusának ősi és itt új jelentéssel teljes ereje; nem is beszélve az alliteráció hangzenéjéről, amely a képet enigmatikussá zárja. Ez után a csodálatos költői telítettségű indulás után felfelé ívelően fut tovább, csendül ki a szak:

„meg se moccan, míg befektet
mozdulatlan bölcsejébe,
a semmittevő halál
s a halál semmittevése.”

Valóban az egyszerű szépségnek Petőfi óta költészetünkben föl nem csendült hangja ez. S utána cicomátlanul, látszólag szubjektíven, valójában ilyen gazdag hangolás után végtelen egyszerűséggel s ekként a vallomás-líra megrendítő erejével:

„Elfáradtam már nagyon,
(koldus élet: nagy betegség);
mint csavargó a napon,
ma már gyógyulni szeretnék,
s a földönfutónak is van
egy igazi öröksége,
a semmittevő halál
s a halál semmittevése.”

Ennek az intellektualista lírának azután az a betetőződése, amikor a gondolati költészet intenzitása eléri az érzelmi hangulati lírának ezt a klasszikus egyszerűségű evidenciáját belső igazságával.

Mert az is megtörténik nem egy esetben.