Az utolsó perc a vigasz előtt





5




10





15




20




25





30




35




40




45
Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, még most se, mikor a rohanás
már agyonkínzott, – óh,
még mindig egy negyedóra! Messze
kihajlok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelebb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár.

Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig nem te vagy! Messze
kihajlok az ablakon: jaj, most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, élet és halál
hidján rohanunk,
s hiába nyílnak a lélek
ujjongó szárnyai,
a magakínzó
türelmetlenség
égig halmozza előttük
a fogyó akadályokat.

Óh, várni! Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék.
Óh, várni! várni! most is! ugy
vágyom, kedves, a sok
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom a tulsó
partra, úgy
várom égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.