Az Őszhöz
 

Rohanó vészjelek, szél, szirénák,
riadó! – a hűlő Föld sikolt:
vak gyémánt a felhők közt a nap
s fehér ágyúgolyó a hold:
a nagyot nagyobb, az erőset erősebb,
a régit leverni az új jön, a hős:
az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre
– hurrá! – most csap le hadával az Ősz!

Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy,
megkapod és föléled, ami kész.
Én tudom: Isten vagy te, szörnyű,
rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés!
Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz,
szépség nem tart fel, se öröm, se dac,
vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld,
ahogy délkörein lefelé haladsz.

Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál
itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület!
Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel
Szahalin, Texas s az Alföld felett.
Megnyirták fejüket az élet fái,
hiú aranyuk lábad alá borúl –
Ősz, isten, nagy nemzetközi,
úr vagy te, rettenetes úr!

Most fentről jössz és himnuszodat üvölti
a Mátra, azt sírja balatoni nád,
s tavaszra a messze Ekvátor alatt,
fuvod el a tengerek kék mosolyát.
Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom,
de csak borzongva néz a hódolat:
én még élni szeretnék! és akármily
könnyelmű volt, szeretem a nyarat!

Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb
Isten, kinek csak helytartód a tél,
Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek
álmodta magát és azóta fél:
Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot,
de ne bánts, hisz még fiatal vagyok,
s mint földbetiport mag, a hó alatt is
lázadó vágy és élet maradok.