Kabdebó Lóránt e vers kapcsán a kötet költészetének egy jellegzetes típusát
vázolja fel:
„Ez is a fény, pénz, sikerek eksztázisával kezdődik, de a sors tréfájaként,
ahogy megjelenik, mindez elérhetetlenné is válik:
Előttem nyújtózik: fény, hús, tűzfutamok! –
Vakultan roskadok elébe.
Itt, valahol: hogy lássam: egész közel
s túlmessze, hogy újjam elérje.
(Én mondom: te vagy a koldus!)
Íme, a lázadás örök táplálója, a mindenkori Wertherek Sturm und Drangjának
ihletője: a látható, a megidézett, melyhez nyúlni nem szabad. Ez elkeseredés
robban ki már az előző kötetben (Pókokat rakok a szemeibe), és lesz kiváltó
élménye ez évek termésének. Az előző típus végtelenbe száguldásával szemben az
elérhetetlenség: »kit nem lehet soha elérnem« (Fény, fény, fény: táncolsz
meztelenül). A rohanás helyett »elfulladok«, a kiterjedéssel ellentétben: »csak
visszavonulni, mint a pók« (Nem ülni a kényszerek rabpiacán!). Ugyanez
hanghatásban:
s barbár kürtök vad pokla zúdúl
rigóim füttyös, vig dalára.
(Zengő, fájdalmas életem)
A típus sémáját az És lerogyok az indulás küszöbén című vers alapján vázolhatjuk
fel. A vers felépítését tekintve az utolsó sor poénját kivéve nem különbözik az
előző típustól. Lelkesült, Shylockhoz méltó monológ a pénzhez, mely itt kezébe
került:
Kezemben vagy, nézlek, s azalatt
nyitsz távoli titkos kapukat.
Mindennek kulcsa ez, mely most az övé. Fény, nők, »tárúlt világ« nyílik ki
előtte, amelynek végtelenbe futó tengelye, központja ismét a diadalmasan,
eksztázisban ismételgetett Én:
Új súlyegyen! Én! Új rendszerek!
Eltolódások! − Centrumot! − Én!!
A világ ismét a szubjektumnak alárendelten jelenik meg. Az embertelen önzés
hozsannás lendülete csap ki, hogy végül összetörjön a valóság zátonyán. Egy
kijelentőmondat, mely kegyetlenül visszájára fordítja az egészet, kijózanítja
eksztázisából:
− − − És lerogyok az indulás küszöbén.
A későbbi magyarázó átdolgozás világosabban rávilágít e versmodell
alapszituációjára: a pénz adta lehetőségek átélését hogyan keresztezi a pénz nem
létének, az Idegen pénz-nek keserű-józan tudomásulvétele:
Az első szabad ember én vagyok!
Isten! − − Óh őrültek őrültje, én:
Kezemben a pénz, de nem az enyém!”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 309–310)