Az Örömhöz
 

Habkönnyü lelkem
nehéz aszfalttá kérgesült,
szinek s álmok csokrai helyett
érzékeimbe szemétkocsikat
zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm,
akit úgy kivántam,
észre se vesz, jaj, Valaki,
akiért dühöngő éveken át
végeztem a legaljasabb
munkákat, megtagad, és
idegen ágyakat üdvözít,
nem sejtve, hogy az én szivemen
gördül szinházba királyi
autója, az én agyam
szikrái fűtik égi jachtját
s angyali mosolya az én
álmaimat tündökli el! –
Jaj, hova nézzek?
Tündér ragyogása
mocsok nekem.
Borzadok és
csak a fekete poklot
érzem, magamat,
és éjszakámban
emléke is
csak néha zokog föl a tiszta vágynak,
csak néha, és mind elhalóbban
hivogat már, ahogy az elhagyottat
keresi ködös
erdőkben a távolodó barátok
reménytelen kürt-szava.