Vezényszó, tűzvész
 

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
szédülve, lázongva, rettegve
csak őt láttam, s vágyódva, félve
gondoltam gonosz erejére,
arra, hogy tetszik, s neki én nem,
s hogy sóvárgásom sejti régen,
s hogy már mindennél fontosabb lett,
s csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság, hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla,
s arra, hogy még a neve is
mennydörgő méreg ereimben,
hogy én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden,
hogy megtudja: mint áram üvölt
bennem, ideg-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon,
hogy megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem és szeretem,
hogy keresem és kerülöm,
és gyűlölöm és szeretem,
vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném
a hatalmat, mely így vacogtat,
a szépet, finomat, a hitványt,
a mégis mindennél nagyobbat,
a selymes, táncos, hófehér,
kényes-édes női gazellát,
a sugarat, mely messziről gyujt,
s robbant, mint aknát a villamosság,
az istent, akit megvesz a pénz
s akihez könyörögni szégyen –
– – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon
utált sebem és szenvedésem,
legyen másé, bármily gyönyörű,
büszke leszek rá, hogy kibírtam:
ha megvénül, se tudja meg,
hogy valamikor érte sírtam.