Mint százkezü szél a riadozó
vetéseket, – megrohanlak,
vagy a Nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak, bebugyolállak,
körültáncollak, – fényvihar, –
hogy amerre jársz, minden ragyogjon
sugarak érett kalászaival.
Minden virágomba s színembe
begöngyöllek ma, úgy szeretlek,
szemem tűzcsákányt csap beléd
s vad fényben táncolok feletted,
szent fényben: Nézz rám: most ragyogsz,
lelkedig hull sugár-hatalmam,
s te megőrzöd a belédzuhant Napot,
mint a föld, sötét s nehéz aranyban.