Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én)
az egész Föld méhei mind:
hordják odúmba a mézet
s részeg
sugarak szemeimbe a színt.
Zümmögő, szárnyas hirnökök,
áldott kis aviatikusok ők,
mesélik: nyár van Tátraszerte
s persze
Nápolyban is szépek a nők.
Körülfelhőznek a hirnökeim,
kis gondolatok, hűségesek;
ma minden tájat kirabolnak
s holnap
már itt a sok kincs, üzenet.
Csorduló szívvel hallgatom,
mit zsong ez a tündér zene:
óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat
az ifjuságnak
rázza rakoncátlan szele.
Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után
százszorszent híreket kapok:
Sohse örült még így az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
Óh, szabadulás!… Mámorosan
táncolnak körűl a szelek;
rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban ujjongás bizsereg:
indulok, s ahogy a virágbaborult
fát röpíti illata szárnya:
millió kalandor vágyamon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba.