Képzelt utazások
 

Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban,
s nyár gyermeke, én, boldog habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.

A tél fentről már mozgolódik,
zöld jéghegyek úsznak szivemre.
Délről pálmák lányserege jön
és csókjait
küldi Itália kék szerelme.

Észak és Dél csap össze bennem,
jéghegyek és lángkoszorús nap.
Telemben – óh, forró fény-zenekar! –
dús hajnalok
vad, nyári ütegei zúgnak.

Mosolyogva nézem magamat:
én vagyok Észak, én vagyok a Dél;
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:

a képzeletem vagyok: égi csaták,
vágyam s ábrándom mind igazság:
mosolyom óriás egét
józan s irígy
csalódások el nem takarják:

minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmár-sereg a napban,
s füttyszóval kisérem a fény dalait
szivemben,
e tündöklő nápolyi alkonyatban.