Valaki, valaki, vad kötelen –
Fiacskám, el ne feledd!
Bújj hozzám és dúdold velem
szomorú énekemet.
Valaki lóg azon a kötelen –
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen –
Csak szokd meg, kis fiam!
Erdő közepén lóg édesapád –
Szép őszi éjszaka volt,
fegyver, poroszlók, és édesapád –
Óh, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
Figyelj, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért –
Ne félj, kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
ott sült meg lassan a fán.
Óh, egyszerü történet ez,
oly egyszerü, mint a halál,
apád kint lóg véres kötelen –
s barátunk a halál.
Apád kint lóg véres kötelen –
Nincs könnyem, kis fiam,
kiapadtak haldokló szemeim,
de ne sírj te se, kis fiam!
Erdő közepén, véres kötelen – –
Ki tudja, mi lesz veled?…
Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
együgyű énekemet.