„Nem meglepő, hogy Szabó Lőrinc első nagy elemző szerelmes versének, a
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol-nak keletkezése idején igazoló
példaként fordul a tapasztalt, jelentős múlttal rendelkező költőhöz [Gellért
Oszkárhoz]: »Különösen meglepőek, néhol túlságosan is meglepőek, Gellért
szerelmi versei... Gellért nem a szeretőjéről, nem is a Petőfi által
szentesített és Szabolcskáék által szentségtelenített idilli színezetű házasságról, hanem két kultúrember szerelmi együttéléséről: a feleségbaráthoz
fűződő mindennapi és véresen átérzett viszonyról ír... Egy idegorvos se ért
jobban a lelki analízishez, mint Gellért: nemcsak költészet él, állandó belső viviszekció folyik bennünk e versek olvasásakor.« [Szabó Lőrinc: Gellért Oszkár:
Testvérbánat csillaga, Nyugat 1922, 15–16, 1035–1036.] Így jut el az óhajban
fogant, szecesszió-ellenes, expresszionista inspirációjú életkultusztól − korai
versei tovább fejlődésével, élménnyel telítődésével párhuzamosan − az élet
eksztázis nélküli, reális szemléletéhez, elemzéséhez, és ez végigkíséri pályáján,
annak lényegét adva. A baráti összegzés az ő költészetének jellemzésére is
ugyanezen szót találja majd, évtizedek múlva: »Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e
magunkat«. [Illyés Gyula Szabó Lőrincről 1956-ban írott tanulmányának címe.] (Kabdebó
Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 157–158.)
[…]
A játék változásai mellett ellenpontként kíséri végig költészetét »két önzés
titkos párbaja«. Ez a viszony az útjába kerülő nőkhöz való pillanatnyi
odafordulásának különbözőségével szemben két ember állandó kapcsolatának
váltakozó fázisait ábrázolja. A feleségéhez, illetőleg kettejük viszonyáról írt
versei adják életműve egyik legizgalmasabb momentumát. Igaz, hogy gyakran
fordult más nők felé, de az a kitartás, amivel nemcsak a magánéletben, hanem a
költészetben is felesége mellett maradt, jelzi, hogy kettejük viszonyában több
összetartó erő volt, mint a család polgári értelemben vett kötelme. E viszony
ábrázolásában jelentkezik először a reális megfigyelő, a pszichológiai értelmező és a moralista, ez döbbenti rá költői egyénisége specifikumára. Ez
az az első pont, ahol álomvilága reális ellenpontra talál (megelőzve a pénzzel
és a várossal vívódó verseket), gondolkozásra, elemzésre kényszeríti:
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.
(Enyém volt s mégse enyém ma)
Nem tudja sehogy feloldani ez ellentéteket. A kezdő versszak [Enyém volt s
mégse enyém ma kezdő versszakának] zárásul való megismétlése bevallása annak,
hogy nem tud mit kezdeni viszonyuk ellentétességével: »Virágzene, érthetetlen«.
Szerelmes verseinek együttmozgása, hempergései után szokatlan e távolság: »ha
megállok előtte, a lelkem rejtett belső remegés« [Enyém volt s mégse enyém
ma]. És ugyanez a kép indítja az egyik legjelentősebb Szabó Lőrinc-verset, a
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol címűt:
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
Majd feltűnik ismét az érzelmek ellenpontozott rajza, melynek megfogalmazása
során először jut el a későbbről ismert jellemző Szabó Lőrinc-i elemző hanghoz:
Félek tőled és őrjöngve kívánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez…
E távolságban ott kísért a külvilágban is körülvevő »bizalmatlan, örök
társtalanság«, és ennek Szabó Lőrinc-i velejárója, »szülője és dajkája... a
rossz lélek s rossz lelkiismeret«. De közeledik e viszonyt pontosabban
meghatározó felismeréshez, a másik erős egyéniséggel való szokatlan
találkozáshoz:
...Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Ez az a pont, mely egyelőre még csak ösztönösen, a szubjektív tényező oldaláról világít be e házas viszonyba. A vers átdolgozásakor az Összes versei
kidolgozása idején ugyanezt a viszonyt a másik, objektív oldaláról villantja
fel: az asszonynak a házasság törvényes kötöttségéből fakadó erejével
mérkőzik, ettől félti egyéni szabadságát:
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat...
...óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Az átdolgozás még egyben módosít az eredetin: a költő számára ideálisnak érzett
társ vágyképét is megrajzolja:
Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás,
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe...
(Kabdebó Lóránt: I. m., 253–256)
[…]
A kötetben levő pontos elemzéseknek egyik remeke a Nem nyúlok hozzád, csak
nézem, hogy alszol című vers, mely mindjárt egy eddig szokatlan őszinte
hasonlattal indul:
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
A lélektani precizitással kimunkált hasonlat annyira váratlanul hat a költőre
is, hogy
döbbenten visszakozik: »Nem, nem; bocsáss meg kedves!« ő is most ismerkedik
költészete e szókimondó »szívenütő« őszinteségével, kíméletlen
valóság-megragadásával. Ugyanakkor még nem ragaszkodik a tárgyszerű igazsághoz
is, megelégszik a lélektani, a jellemzést teljesítő pontossággal. Így
csúsztatta át a Tihany partján a hegy alatt c. versében a haj jelzőjét a
napfényre, és elégszik meg itt is a jellemző hasonlattal:
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Érdekes, hogy mindkét verset korrigálja később. A balatoni idill így válik
tárgyszerűbbé:
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
és a hasonlat is korrekcióra szorul:
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Ezek a versek nem nyernek az átírással, sőt eredeti alkotási módszerükből
kivetkőztetve színtelenednek is, annak a módszernek a következtében, ami majd a
harmincas évektől írt verseiben, az élmény frisseségével párosulva, remekművek
létrehozására lesz képes.” (Kabdebó Lóránt: I. m., 281–282.)
Kabdebó Lóránt utólagos megjegyzése: „Bárha a két vers címzettje nem azonos (ezt
a monográfia készítésekor nem tudhattam, csak a Vers és valóság derítette ki),
de a szövegezés azonos formáltságot mutat. Az életrajzi utalás szétválasztja a
verseket, de a formálásuk, szövegezési módjuk rokonítja őket.”