„Szerelmeit mint virágokat, játékos kis állatokat kezeli: Nők, habzó májusi
rózsák. A ciklus címében is erre utal: Virágzene. Ez erotikus villódzással teli
szerelmi élményt Szentkuthy Miklós jellemzi a legtalálóbban: »A nőben hallja az
állatok hangját, s mégis az emberi idill minden édességét is magával hozta,
csupa ezeregyéji testiesség párolog ebben a légkörben és mégis túlvilági,
liliomos és keresztényiesen égi – (másik versében kancák nyihognak, őrjöngés és
harapás a jóságból kizárt költő képzeletének témája) –, itt angyalok, félénk
virágok és szótlan gyermekek suttogó fészkében pihenünk. Mikor Tihany táján a
pipacsok, sirályok és csalogányok között elmerülne a csókban, megérzi, hogy a nő
egymaga és a másik előtt is eltitkolandó gondolatot fojtja bele a csókba.« [Szentkuthy
Miklós: A múzsák testamentuma: Összegyűjtött tanulmányok, cikkek, bírálatok, Magvető, Bp., 1985, 33.] De a grand-seigneuri póz mindinkább elhagyja. Ahogy
közeledünk az 1923-as év közepe felé, a költő mindinkább mint ez idilli képek
stilizált ellentéte jelenik meg. Önportréja az akkor felerősödő-hódító alkat
önkritikájából, valamint a még mindig kísértő csúnyaságtudatból tevődik össze: »Menekülj,
vagy eltörsz barbár kezeimben!« (Menj haza, kislányom, ehhez hasonlóan:
Nagy nyaramban, tavaszi lepke, Tagadd le, hogy boldogítottál). És a játék minduntalan
megmártózik a szomorúságban. Mint a természetverseknél, ahogy a verőfény, a
sokszínű vidék az esti árnyaknak adja át helyét, elkomorodnak a gondolatok:
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam;
és lassan este lett.
(Nők, habzó májusi rózsák)
Lement a nap és lelkemetárnyék futotta be: a halál árnyéka, vagy a szerelem
haldokló éneke.
(Tihany partján a hegy alatt)
De ott kísért a szomorúság a hajnalban is (Hajnal, szerelem, szomorúság), sőt
már a tihanyi part verőfényénél is előtolakszik az árnyék: »Nap a hajadon, de
lelkemet árnyék futotta be.« Ennek a játéknak nincs stabil, tartós élményalapja.
A szerelem idilli emlékei maradnak csak, mikor »elhagytál a tréfálkozó őszi
levelekkel« A bakonyi-tihanyparti szédült vágtának is ez a végállomása: »Meguntál;
elpattant a varázs; és sírsz, nem tudva: mért.«” (Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc
lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 251–252.)