Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen
Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok
megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba.
Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a
reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények
folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a
tűzzápor monotón kopogását.
És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva
csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint
belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó
csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg
kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol:
már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt
bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások,
bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító
szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a
Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! –
itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint
helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra,
s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna
sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom
csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem
magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó
vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal
dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.
(1920)