Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen
nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok
megadással tűri az egek villanyzuhanyát.
A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba,
megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a
reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények
folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a
bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó
delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó
csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis
állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már
talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt
bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások,
bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító
szappanbuborék-teóriák,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! –
itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint
helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít
és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr
fantáziáját.
És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket
perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont
fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm
magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó
vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal
dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!
(1920)