XXXV.
Fák között

Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,
láztalan érés szenvedélytelen
gyermekei, kik mozdulatlanúl
s rejtett szemekkel vizsgáljátok a
sűrűitekben járó idegent,
a féreg-embert, óh, fogadjatok
testvéretekké!… Én megvetem a
véres kapkodást, a kéjenc, falánk,
izgága húst, a hangos, lázas és
erőszakos életet s magamat:
igazi hazám a kristályok és
sejtek világa, az alakzatok
rendje s zenéje, és nem közönyös
szemmel nézem a forgó évszakok
mindig különböző és mégis-egy,
örökké ártatlan szépségeit.
Én ismerem a ti nyelveteket;
előző életemben én is azt
beszéltem, és ha felejtettem is,
tudom, hol a Föld jós köldöke, és
nagy hallgatása ma is ismerős.
Közétek vágyom, – óh, fogadjatok
testvéretekké: jobb s más életet
keres, aki hozzátok menekűl:
nem gyávaság vezeti: tudja, hogy
minden fűszál csábító intelem,
mult és jövő, és isten közele:
tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,
mint a véré, és mégsem üres álom.