Torzonborz fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medve-karokkal,
fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a Rémület.
Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örülni,
testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;
már únom a lelket, a finom s ravasz észt, – jobb volna kergetni messzire-döngő
szeleket a lusta mezőkön,
és zengeni, mint a vízesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat… – Óh nyomorultak,
tudnátok csak mennyire megvetlek mind titeket!
Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú fekete medve-karokkal
hempergek a porban, a fényben s szeretem a földet, az isteni testet:
Millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát
s millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!