XXXII.
A föld barátai

Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök
hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt
öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve
voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már
a duzzadó talajba az ekék szent fogai;
kolompos ökreit napos dombokra tereli
az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon:
kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.
Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang
nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt,
az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.
Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel
már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én
jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem,
jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek
oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők
munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd,
hogy elveszett az igazi csata: az ég talán
csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő
kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is
a föld barátai, mint ott azok, akik a friss
venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.