XXVI. Az idő kisértetei
Korábbi változat (1922)

Sokszor bizony csüggedni látlak és
veled csüggedek én is sorsomon.
Bennünk lakik a kétely s levegőbe-
porló percekké őrli napjainkat,
mert ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei járnak
kísérteni agyunkba, – sohase
bízunk eléggé a jövőben. Szomorú
zsibbadás ez a sors, de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”