Tavaszba öltöztél s hogy éjszakáim
érzéketlen és gondolattalan
ürességét kitöltse, – lobogó
hajad a friss Napba fölzuhogott
és kebleid hullámzó tüze úgy
átsajogtatta életem halott
országában a dombok és hegyek
dermedt husát, hogy már személytelenné
nőttél lelkemben: koldus szemeim
csak szégyenkezve s értelmetlenűl
nézik emberen-túli távolokban
nagy szemeid alázatos hitét.