XIV.
Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.