VI.
Pásztorsípon

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam
szomorú maradtam. Szomorú sípokon
játszottam minden este. És kövér moha-
ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi
pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos
hegyoldalon indulva mindennap egész
odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok
ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó
szirtek tornyairól lefut a görgeteg
vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és
a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint
fehér foltokban mind alább ereszkedett
a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt
feléd s az idegen ködű partok felé:
úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek
meséiben a hű Penelopé után
sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink
királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.